Hevesi Szemle 15. (1987)

1986 / 6. szám - TIZENÖT ÉV - Farkas András: Mennyi és másfél évtized?

Ha már az. első szám tartalmát érintettük, ne legyünk hálátlanok az akkori szerkesztőbizottsággal szemben sem, A teljes névsor: dr. Bakos József, Lbergé- nyi Tibor, dr Farkas András, Greskovits László Igrafikus), Gyurkó Géza (felelős, szerkesztő), Kócza Imre, dr. Lőkös István, Moldvay Győző, dr. Nagy Sándor, dr. Sereg József, dr. Sípos fstrtén, Szalay István és dr. Varga András. Ezeknek a hajtóerőként jelentkező szerkesztő bizottsági tagoknak az az igazi érdemük, hogy a nulláról az első állomásig juttatták a Szemle gondolatát.

Baráti hálátlanság lenne Gyurkó Gézával szemben, ha az ő szerepét meghatározó, néha különös, de szellemes magatartását nem említenénk. A „dolgokat" és a „körülményeket” nem tudta, nem is akarta másképp, csak a barát, a szívét- lelkét az ügyért odaadó munkatárs hitével látni és láttatni. Érvei, elgondolásai sokszor lehengereltek; legyőztek néha olyankor is, amikor esetleg az erősebb ellenállás, vagy a bizakodóbb érvek őt is átlendítették volna egy-egy makacsabb perióduson. Ritkásan akadtak vitáink, amiket akkor még — fiatalabbak is voltunk, mások voltak a divatok, szokások is — vodkával, vagy konyakkal lehetett érzésteleníteni, gyógyítani. Egyet azonban ma sem tudok felejteni, amiért jobban hadba kellett volna szállnom.

Az 1975,76-os évadban mutatta be az egri Gárdonyi Géza Színház a Sziklafalat, Kertész Ákos nagysikerű általam ma is értékesnek tartott drámáját. A mai olvasónak talán nem érdektelen emlékeztetni, ebben a darabban sok-sok nő szerette a bohém és a hűséggel sohasem barátkozó színészt; „a vesztes után”, mert a bohém fiatalember nekiment ama bizonyos sziklafalnak, és meghalt, összejönnek, elmesélik azt, hogyan is élték meg Öt, a vesztesekként is győztesek, mert a szeretetben mindenki érezte a maga örökségét. Netán gazdagságát. A darabnak akadtak döccenői, el nem varrt részei, de hatása élő volt és eredetinek tűnt. Akkor — körülményeim folytán — nem írhattam a bemutató után önálló kritikát, rám a zenés darabok voltak kiosztva, ezért az az ötletem támadt, hogy valamennyi fővárosi lapban és a környékünkön megírt kritikákat egybegyűjtöm, és ha lehet — miért ne? — vitába szállók velük. A kollekció összehozása után ugyanis kitűnt, hogy a magyar kritika emberei beállnak egy részletre, vagy egy sajátos kifogási nézőpontra és onnan „mondják a magukét”. Néha úgy, hogy a leírt véleménynek alig van köze a színpadi ügyhöz, valószínű, hogy a klikk-érdek, vagy egyéb szubjektív haszontalanság zavargászta a fizetett szólók képzeletét. Nem kíméltem magamat, mindent összeolvastam, amit a műhöz, a szerzőhöz való kapcsolatomban illett tudnom: írtam egy tíz flekken túli terjedelemben megmért dolgozatot, amelyben az volt a lényeg, hogy az egyes kritikusok félrehallásait, bombasztikusnak tűnő belemagyarázásait kiemeltem kinyomtatott írásaikból, maid azon nyomban rágtam a magam tollszárát, rávágtam azt, hol és miért hamis, amit a szerző leírt. — Minek ez? — kérdezte Gyurkó. Mondtam, ötlet, szerintem nem is rossz. De ennyit, erről a-z ügyről? — Ennyit — válaszoltam —. mert ez a magyar olvasóközönség akkora szájjártatást élvezhet itt minden logika ás minden szakmai eligazítás nélkül, hogy az csoda De hát mégis! — intett Gyurkó, akinek a színházi szakmában is kellő a jártassága; személyes kapcsolatai miatt esetleg szégyellnival.ója akad, ha netán melléfogok.

Többször is visszatértünk rá, végül megadtam magam, mert ő valami olyasmit mondott, hogy a felelős szerkesztő valamiért felel. Végül is a Sziklafalról a Szemlében tőlem megjelent egy torzó: a kritikusok írásai sorjáztak egymás után, azokkal a mozaikszerű kiemelésekkel, amiket sújtanivalóknak tartottam. Akkor már csak a bevezetőm szerepelt benne és az a sejttetés, hogy ez az összeállítás a hazai kritika elmarasztalása. — Később valaki mondta Gyurkónak: Ha ez a Tarkas így csokrot kötött ezekből az írásrészletekből, miért nem tette oda a maga véleményét? Haragomban a kézirat kiirtott részét összetéptem. Maga a felelős szerkesztő, később azzal vígasztalt, hogy egy évvel később Páskándy da- rabjáról, az A haladékról húsz flekket írhattam. De azt a visszavonulást azóta is bánom. — Ma már más a helyzet, a helyzetem is. de „azt” sebként hordoztam jóidéig. És a tanulság: nem megalkudni, mindig ki kell mondani az igazat. Persze, ha félünk!?

Emlékek tolulnak fel bennem, bennünk, a munka feledhetetlen pillanatai! Például Greskovics Laciról, aki színésznek, mókamesternek talán nagyobb volt, mint grafikusnak. És mennyi ötlete volt és a mások ötleteinek hogyan tudott örülni! S mintha az ő kimaradásával kezdődött volna a leszálló ága a jó kezdetnek. Mert ennek a folyóiratnak is volt fáradt szakasza, mikor személyi kérdések elhomályosíthatták a tiszta látást Amikor nem a letett kézirat, vagy grafika, fotó volt a fontos, hanem a kegy, amit osztani lehetett. Kegy? Jó szó ez itt? Visz- szafordulva a feledésbe merülő tizenöt esztendőre, nem a minősítés szándékával, de