Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Tibor: Milyen színháza lehet Egernek?
A színházi szakemberhiány láncolata az irányító szerveknél kezdődik. Az államosításokat követően formálisan megszűnt az intendánsi státus, de nem szűntek meg, sőt egyre szaporodnak az intendánsi tevékenységet igénylő feladatok. Ezek megoldása a mostani struktúrában részint az illetékes szervek, részint a színházigazgatók hatáskörébe tartozik. A megyei színházak támogatásával, irányításával és felügyeletével négy szerv, mintegy húsz munkatársa foglalkozik hivatalból, jelentékeny— vezetői lépcsők szerinti, párhuzamossági és funkcionális — átfedésben. A húsz embernek természetesen csak munkaideje töredékét teszi ki a színházzal kapcsolatos elfoglaltság, ennek megfelelően idejük sem juthat arra, hogy e területen alapos jártasságot szerezzenek. A szilárd szakmai háttér hiánya pedig gyakorta eredményez zavarokat (elkésett döntések, elentmondásos állásfoglalások és értékelések stb.) az irányításban. A jövőben feltétlenül indokolt lesz az intendánsi státus visszaállítása. Színházi oldalról is igény mutatkozik az egyszemélyi felügyelet gyakorlatának bevezetésére, egyfelől azért, mert a mostani, sokirányú folyamodási és beszámoltatási rendszer indokolatlanul duzzasztja a belső adminisztrációt, másfelől pedig azért, mert pillanatnyilag a több irányból érkező, nem feltétlenül egyöntetűen artikulált inspirációk, esetenként meghaladják a színház alkalmazkodóképességét. A megváltozott közgazdasági környezet szintén fel fogja vetni az intendánskijelölés szükségességét: a tanácsok anyagi forrásainak kiapadása, a színházak fenntartási költségeinek növekedése, a fejlesztés elodáz- hatatlansága miatt, belátható időn belül szponzorokat kell majd toborozni, s a támogatás szervezését, összehangolását, ütemezését érdemes egy emberre bízni. Meggyőződésem, hogy a színház működésében nagyobb javulás várható az igazgatói és intendánsi feladatkör szétválasztásától, mint az igazgatói és a főrendezői funkció elkülönítésétől. Az igazgatói és a főrendezői funkciót azért lehetséges esetenként összekapcsolni, mert a két tevékenységben nagyok az átfedési felületek. Az összevonást olykor az is indokolhatja, hogy a főrendezők hiánya szintúgy gondja a szakmának. A jó főrendező pedig — bár kivételes — nem elképzelhetetlen egyéniség. A jó főrendező mindenekelőtt a színházi munka valamennyi területén jártas, univerzális szakember. Művészeti ízlése markáns, de tág horizontú: esztétikai normaérzék és nagyfokú devianciatűrés jellemzi: tevékenységében a megteremtett művészeti értékek oltalmazása értékfelfedező kockázatvállalással árosul. Politikai gondolkodását széles látókör, humanista felelősségtudat, magatartását realista bátorság határozza meg. Szakmai és színházetikai alapelve, hogy a főrendezői hivatástudatot fölébe helyezi egyéni rendezői ambícióinak. Egyénisége társulatvonzó. Képes arra, hogy színészekből, rendezőkből, dramaturgokból, díszlet- és jelmeztervezőkből, magas színvonalú munkát végző, egységes társulati magot toborozzon, s e mag segítségével mozgásba hozza az egész együttes energiáit. Sajnos ilyen főrendező kevés van. A főrendezőhiányt előidéző tényezők sorából egyet biztonsággal kiemelhetünk. Azt, hogy a főrendezőhiány a legszorosabban a rendezőhiánnyal függ össze, és hogy a mai állapot előzményeit negyedszázad távlatában kell keresnünk. Az 1956- os megrázkódtatást követően, a konszolidáció programját vállaló, azt megvalósító nemzedék olyan diadalmenetben haladt előre, hogy mögötte nem nevelkedhetett követő korosztály a lendület képezte vákuumban — így a generációs folytonossság megszakadt. A hiány itt teremtődött, s nem szűnt meg azóta sem, sőt fokozódik. A fokozódás oka azonban egészen más természetű. Az elmúlt évtizedekben, miközben nagy rendező- (főrendező-) egyéniségektől vettünk örök búcsút, jelentkezett egy látszólag természetellenes, új tendencia is: fiatal rendezők sora hagyta el a színházakat vagy dolgozik olyan munkakörben, amelynek a betöltéséhez nem lenne szükség a diplomájára, egész egyszerűen azért, mert szakmailag alkalmatlannak bizonyult. A pályát kényszerűségből elhagyók száma annyira magas, hogy felvetődik a gondolat: nem szabadna késlekedni a képzés és a képzésre történő kiválasztás drasztikus reformjának bevezetésével. A színházak számára a legtöbb, a legsúlyosabb és a legkevésbé megoldható problémát azonban nem a vezetők utánpótlásának felkutatása okozza, hanem az egyre növekvő színészhiány. Nagy színészeink sorra távoznák a színpadról, s mögöttük egyelőre betöltetlen űr tátong. A fogyatkozás olyan mértékű, hogy a művészeti ág társadalmi rangját vidéken immár közvetlen veszély fenyegeti. A tehetségek Budapestre áramlása az utóbbi években felgyorsult, s az ellenkező irányú mozgás megszűnt. Vidéken mind kevesebb jó színész marad, nélkülük pedig nem képes megfelelni a színház a közönség legelemibb igényeinek: nem tud kedvencekkel szolgálni, nem tud műveket autentikusan megszólaltatni. A színészhiány csökkentésére — feltételezve azt, hogy társulatok nem fognak megszűnni — belátható időn belül nem számíthatunk, hiszen, amikor ma arról 54
