Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - SZÍNHÁZ - Balogh Tibor: Milyen színháza lehet Egernek?
értelmezése alakította ki. A nagyüzemi körülmények között működő vidéki színház airra kényszerül, hogy megpróbáljon valamennyi produkciójában, valamennyi funkciójának megfelelni: egyszerre lenni szórakoztató, közművelő és elitariánusan művészi. Ez természetesen lehetetlen vállalkozás. Ha a színháznak érdekévé kívánják tenni a kínálati-keresleti viszonyok kedvezőbbé tételét a kultúra piacán, akkor a művelődéspolitikai elvárásokat úgy szükséges megfogalmazni, hogy azok ne globális teljesítményre, hanem a feladatok funkciók szerint differenciált megoldására ösztönözzenek. Mindenekelőtt tisztázni kell a három fő funkció egymáshoz képesti arányát. Azután szükséges, hogy külön-külön állapítsák meg az elvárási szinteket. Tisztázzák, hol az az ízléshatár, amelyen belül még a színház illetékes a szórakozási tömegigény kielégítésére, s mi az a megrendelés, aminek már nem szabad eleget tennie. E területen bírálat a színházat csak akkor érje, ha a darabválasztásban, az előadás hangnemében a kritikus érték alá kerül, vagy ha nem tud megfelelni a vállalt műfaj követelményeinek. Fontos teendő, illúziók nélkül meghatározni azt a műveltségi szintet, amelyet a színház a közművelő tevékenysége bázisának tekinthet, s a végzett munka értékelése során majd ehhez igazodni egy- egy előadás céljának megítélésében. A funkciók különbségét szem elől tévesztő értékelések arra ösztönzik a színházat, hogy ne keressen műsortervébe vitatható, bizonytalan művelődéspolitikai státusú darabokat, s ez veszélyezteti a közművelő tevékenység színvonalát. A műveltség gyarapítása terén pedig bőven akadna tennivalója a színháznak. Bevezetőmben a színház mai életterét korlátozó harmadik tényezőként a művészet presztízsének általános csökkenését említettem. Olyan, több éve tartó folyamatról van itt szó, amely napjainkban vált különösen aggasztóvá, amikor is nyilvánvaló lett, hogy a közgondolkodásban az anyagias értékszemlélet térhódítása egyre inkább a humán értékek kárára megy végbe. Ezt a tendenciát a művészet belső válsága is erősíti. Az elmúlt évtizedekben a művészet sokat veszített vélt és tényleges pozícióiból. Az ötvenes évtized első felében az esztétikum természetétől idegen társadalmi megrendelés okozott károkat, később a művészet hatóerejébe vetett hit fogyatkozott meg, majd a hirdetett élet- és embereszményt tette kétségessé a társadalmi fejlődés, a legközelebbi múltban pedig — a közélet intenzívebb demokratizálódása következtében — a művészet elveszítette a szókimondás privilégiumát, s ezáltal lépéshátrányba került a nyilvánosság egyéb fórumaival szemben. Korunkban a napi történelem új jelenségeire a művészeti nagyüzemek (a színház, a filmgyártás) különösen nehézkesen reagálnak. Egy-egy mű létrehozását körülményes, túlbiztosított engedélyeztetési eljárás hátráltatja, hol önkéntelenül, hol megfontoltan koptatva a megfogalmazást váró gondolat időszerűségét. Az akadályok sokaságának tapasztalása során az alkotói reflexbe beépült az öncenzúra intézménye, majd ez az öncenzúra egészségtelen, indokolatlan mértékben túlfejlődött. Alig működik ma Magyarországon olyan színházi műhely, amely az emberi természet lényegéből fakadó, azzal egyező gondolatok, érzelmek aktuális kifejezéséért kockázatot mer vállalni; amely a valóság utánzása, megkésett tükrözése helyett a valóság felfedezését tartaná küldetésének. Szükséges lenne, hogy a társadalmi megrendelés közvetítői ösztönözzék az egészséges, értelmes kockázatvállalást, mert a közgondolkodásban való részvételről lemondó magatartás ma divatos formái — a művészi felelősségtudat hiábavalóságát árasztó attitűd vagy az a cinikus szemlélet, amely az emberiség választási lehetőségeit nem megoldandó sorskérdésként, hanem szimpla, kombinatorikus tényezőként interpretálja, vagy az a csüggedés, amelyben az alkotó önként degradálja önmagát a társadalom központilag vezérelt feszültségszabályozó szelepévé — a művészetet létében fenyegetik. A színházművészet létfeltételeit meghatározó külső körülmények — részint a működési feltételek javítása, részint az elvárásoknak a lehetőségek szintjéhez való közelítése révén — kedvezőbbekké tehetők. Ehhez az irányító szervek támogatása, értő beavatkozása, következetes felügyelete elegendő, s rövid távon is eredményt hozhat. A szakma specifikus, belső problémái viszont akkor sem oldódhatnak meg látványos gyorsasággal, ha a jelenleg tapasztalható anomáliák felszámolása érdekében sürgős intézkedések születnek; a gondok ugyanis — valamilyen formában egytől egyig — az általános színházi szakemberhiánnyal függnek össze, s a szakember-utánpótlás ezen a területen különösen időigényes feladat. A bonyolult színházi gépezet megfelelő működtetéséhez minden szinten, minden részegységben sokkal több, magasan kvalifikált káderre lenne szükség, mint amennyi az országban jelenleg fellelhető: aggasztó a vezetőhiány, a színész- és rendezőhiány, a képzett műszaki személyzet hiánya. 53