Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Lőrinczy István verse
Most viszont — közel két hónalpja — mintha csak elvágták volna a szomjúságomat. Mégis — mi egyebet tehetnék —, ha gyakorlatilag el is utasítom, el is tolom magam elől a poharat, elméletileg híve vagyok, rajongója az italnak. Szinte várom — biztos is vagyok benne —, ismét eljön az idő, amikor csalk szédült állapotban tudom majd elviselni az életet. Ez a létezés elviselésének nagy föltétele, az írás, a narkózis, a melléborulás. Túljutottam azon a dicséretes állapoton, sogy az élet csúfságait csak józan állapotban lehet elviselni. Érdemes józannak lenni — mondottam valamikor. Hát érdemes: Érdemes? ★ Beteg vagyok, minden reggel érzem ezt a betegséget. Jó lett volna Svájcba menni, ha rám esett volna a választás, a nagyúriak, a hatalmas urak választása. De mivel hogy nem esett rám, itt vagyok terhüket szaporítólag, ami egy elég szégyenletes formája a pusztulásnak. Mennyivel szívesebben választanám az őrületet, vagy bármi más formáját a meghasonulásnak. Bajzsmi- rigyem rendetlenkedik, a fogyó hold állapotában vágyóik, veszedelmesen adom le kilóimat, gyenge is vagyok és ingerlékeny a végtelenségig. Mire jó ez? — kérdem magamtól sokszor, de megrándítom váltamat és nem is felelek ostoba kérdésemre. Magam elé képzelem a nagyvilágot, a csillagok milldárdjával, ködökkel és űrökkel, sötét, végtelen semmiséggel, és benne ezt a kis életet egy tizedrangó bolygón, néhány évtizedre kiszabva. Mire jó ez? Már nem is kérdezem... Ahogy töprengek, rájövök az ellentétre életem és írásaim lényege, értelme és értéke között. Mi hasznot hajtott ez az élet? — kérdezem magamtól. Semmit. Százszor több hasznot hajtott — mondjuk — András öcsém élete, aki, bár sohasem verte a mellét, százszor eredményesebb volt, hasznosabb, és — azt is mondhatnám —, hogy szorongásában is erkölcsösebb. Ö egy életet töltött szegény emberek között, segítette őket bajaikban, támogatta őket nyomorúságukban — tanáccsal és pénzzel és egyéb javakkal. Úgy élt a szegények között, akár egy jóságos pásztor juhai között, minden nagyravágyás nélkül, minden földi aspiráció nélkül, szinte egybeolvadva a néppel, és legfeljebb csak azzal a keresztényi képességgel emelkedve ki közülük, ami lehetővé tette, hogy szolgálatukra álljon. Mennyivel értékesebb és érdemesebb élet volt az övé, és mennyivel haszontalanabb az enyém, ostoba firkálmányokkal, hóbortos eszméikkel, négy fal közé ékelve, bezárva egy mánia kalitkájába. Egyáltalán, hármunk közül én nyomtam a legkevesebbet a mérlegen. Kár értük s kár az el nem hullajtott magért. Ki fog veszni ez az ág, az emberiségnek ez az érdemes ága. Kár értük? Azt hiszem, igen. (Folytatjuk) Az ablakban LŐRINCZY ISTVÁN október színei halvány borokban a szőlő melle duzzad almák köre barna a kukoricák s a Nap haja rőten lángol combja fákon táncol
