Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Markó Pál költeménye - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
Az „Alvilágiról gondolkodom. Ez lenne a címe annak a kötetnek, melyben három bugyorba lökném a világ rémületes gonoszságait, ostobaságát és tévedéseit, egész elmaradottságát és lesüllyedését azzal a világgal szemben, ami majd jönni fog — egyszer, talán —, de mindenesetre jöhetne, hisz megvannak föltételei. Három bugyorban, szatyorban, mint mondom, saját személyi, majd magyar és végül emberi ostobaságunkat. Ügy érzem magam, amint egy elkárhozott angyal az alvilágban, és annál keservesebb mindez, mert látom és tudom a másik lehetőséget! A becsületes életet, az értelmet, a jó rendszert, a szabadságot és műveltséget, az okos berendezkedést, a technikai lehetőségeket és a szellemet, hisz éltek és hirdették az értelmet Platón és Goethe, Seneca és Voltaire, Szent Ágoston és Shakespeare, Tolsztoj és a Biblia, évszázadokon át. Nos, erről a rémületes állapotról írnám ezt a kötetet. Igen, ez helyes így, hogy állapotról, hisz az az alvilági világ egy állapot, melynek érzem minden rémületét. Ha azt mondom, hogy 100 évvel előbb vagyok, úgy érzem, szerény vagyok. Lehet, hogy 1000 év is kevés és igénytelen. A valóság valószínűleg az, hogy a helyes és értelmes világot látom, a méltó világban élek — már csalk elképzelésben, természetesen —, míg a világ, mely körülvesz, ma 100 vagy 1000 év után, sohasem lesz egyéb, mint egy szerencsétlen, elviselhetetlen, megvetésre méltó alvilág. Múlt hetekben „kihallgatás” alá kerültem, méghozzá régi, kommunista barátok részéről. Tisztázni kívánták „múltamat”, „felfogásomat” és „Magatartásomat”. Szégyenletes jelenet volt — képtelen vagyok felfogni és ma is alig tudom megérteni, hogy alakulhatott úgy a sors, hogy alakulhattak úgy az élet képletei, hogy én kihallgatás alá kerülhessek ilyen vagy efféle kérdésekben egyáltalán. Eddig úgy hittem — ma is úgy hiszem —, hogy van egy erkölcsi hitel, mely bizonyos személyeket mentesít minden körülmény között efféle magyarázkodástól. Bizonyos emberék — ezen erkölcsi hitel birtokában — felül vannak gyanúsításokon, rágalmakon, perlekedéseken. Ezek közé tartozom én is — ez kétségtelen —, még akkor is, ha Lederer (?) Imre, Szilágyi Jenő és a többiek maguk elé állítanak az asztal túlsó végére és „kellemetlennek” szánt kérdésekkel ostromolnak. És mindez azért történik, hogy eldűljön méltóságom vagy méltatlanságom a Nemzeti Ellenállás Szabadságharcosainak Szövetsége tagságára. Hát miért küzdöttem két évtizeden át szóban és írásban, hát megsemmisült, porrá lett és feledésbe merült ez a két évtized, a másfél tucatnyi könyv és a százakra menő cikkek, melyeket egy oly korban hoztam és mindég nevem teljes aláírásával — nyilvánosságra, melyben volt valami kockázat tisztességes dolgok ügyében kiállani. Mosollyal és derűvel álltam a „vizsgát” és fogom állni, ha életemben még „bírák” elé kerülök. És halálom után is mosolyogni fogók — kívánatos volna, ha így emlékeznének majd rám, ahogy mosolygó arccal és derűs, megbocsátó lélekkel állok az utókor előtt. ★ Vén Európa Hotelom kallódik a Nemzetiben. Két színész — Gobbi Hilda és Tapolcsai — már elolvasta, állítólag átadták „jó véleményezéssel” Major Tamásnak. Viszont — hírek szerint — Major nem igen olvas. Két év alatt első darabot játszanak most, mint eredeti, magyar bemutatót, Tamási darabját, a Hullámzó vőlegényt. Komikusokat játszottak — azokat már nem kellett olvasni —, majd Háy Gyulát, kinek 31-ben volt Németországban premierje. Viszont hirdetik Illyést, Tersánszkyt, Németh Lászlót, csupa drámaíró dilettánsokat, nyilván a politikai rend kedvéért. így maradok én ki a játékból, így ülök és kallódok ösztö'kéletlenül, hisz nyilvánvalóan tompítólag hat ez 30
