Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Lehoczky Károly verse - Pécsi István: Az idegen (kisregény)
velük. Rám dördültek: királyi férjet kapsz. Hozták is valamennyit. Mohóságtól felajzva parancsolták: ez a dinasztia érdeke, a család jövőjéé. Megtagadtam az igent. Felmordultak, dühöngtek. Kértem, könyörögtem, érveltem, mindhiába. Eltorzult arccal szitkozódtak. Jégcsapos lett körülöttem a légkör. Egyre-másra figyelmeztettek. Ne vidd túlzásba! Mit térdepelsz, minek ez a sosem szűnő imádkozás-zuhatag. Kinn pompázik a tavasz, nyugalomba zson- gít a sok ízes falat. Aztán nyersebben ripakodtak rám. Az uralkodó megvonja tőlünk a kedvezményéket. Miattad. Elég a csökönyösségből. Öltözz díszlő ruhákba, örvendezzenek a téged kísérő lovagok. Nem reagáltam. Ellenséggé váltak. Csapkodtak, sértettek, bántalmaztak. Egyikőjük rám nyitott, s csodálattól remegve sikoltott fel. Körötted vakító fények. Mi ez a hang? Jelek a Stelláról. Nem értem. Léborult. Felemeltem, s ő szótlanul is némaságot ígért. Lassan mindenki elkerült, öcsémet kivéve, aki nemzőjével háborúzott. Megértésre serkentettem. Vádlóan nézett. A szüleim orgyilkost béreltek ellenem. Bocsáss meg, sugaltam, de jó, hogy nem feleslegesen. Éreztem a tragédiát. ök nem voltak a temetésemen. Gyűlölték a gyermeküket. Nem tudták: a vérrel, az alantasságai fertőzött nagy álam szertefoszlik. Egy esztendő múltán követtek, s huszonnégy hónap múlva István is itthagyta a birodalmat, hogy László fia tékozolja el. A testvér szerencsére nemesebb lett: ismét nádorrá nevezte ki haszonleső támadóját. Engem az utódok szentté avattak, komikusán bürokratikus, maratoni aktatologatással. A sablon győzött, az az áligazság, s épp a lényeg sikkadt el. Pótold a mulasztást! Formálj tanmesét történetemből. Ez is része penzumodnak. A bűvöletes, a cizellálttá mintázott szavak mágikus erejével hitesd el, hagy a léléktelenség, a fojtóbama, csak- azértis hatalmaskodás zsákutca1, a csőd labirintusába vezet, oda, ahonnan nincs kiutat mutató Ariadné-fona'l. Kálváriánk stáneióinál időzve szuggeráll: csak az állandó önkontrollnak, a félreérthetetlen erkölcsi tartásnak, a többiek felé nyújtott kezeknek van értelme. Értük cselekedj így. Némaság sátraz szobámban. A mai Margit zsenialitásával nyűgöz le. A valaha volt hercegnő nevében morzéz. — Nincs, nem lehet más lehetőség. Ha a szólam két bolygóbeli lelkében továbbrezdül, akkor a távoli utódok tisztábbá finomulnak. Egy ügyet szolgálunk ... Felordítok. — Elég. Jöbbomra tapostak, tőrrel rohamoztak. Szamet-szemért! Akkor legalább enyém a kielégítő diatíalmámor. Dániel samfordál körém. Jésszuöom, kommunikál. A gondolatátvitel áramkörével. — Ne légy önző! A tehertétel csiszol. Egykor üvöltöttél, amikor nem választottak meg őrsvezetőnek. Most a neves íróval azonosulsz, aki bölcsen fogalmazta meg, hogy a rang és cím, selyemnyákkendő a csontvázon. Osztálytársaid Cézárnak hívtak, mert nem tekintetted partnereidnek őket. Ugye, hogy ráébredtél: gőgösködsz, pedig csak kaptad az útravalót. Persze, nem tékozoltad el, dehát ez a dolgod. Tiszted lett a szolgálat, a fáklyavivő alapvető kötelme. Hozzád zárattam magam, legyűrve a macskaküllem ösztönkísértéseit. Mennyit kínlódtam, amíg észrevettél. Személyes attrakciód sikerének tartottál. Fennen hangoztattad: beszélni is megtanítottál. Egészen addig, amíg le nem sújtott a bizonyosság: én produkáltam magam, s kipréseltem azt a néhány szót, ami annyira elkápráztatott. Ezernyi dolog hiányzik nekem, mégsem menekülök tőled. Akkor sem, ha nyitva hagyod az ajtót. Kinn az egyívásúak ezrei, mégis melletted vagyok, s a szeretet ábécéjére okítalak, 23
