Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)

nításaikban és álmaikban —, egy új hitet nyerni vagy legalábbis visszanyerni a régit. Ezek között élni ismét, mint ahogy éltem akkoriban, még Egerben, ifjú diákkoromban, amikor úgy tűnt előttem, hogy „vihetem valamire” ebben az életben. Amikor azt hittem, hogy szükség van vagy lehet rám egy ország vagy egy világ újjáépítésében, megteremtésében. Elmúlt az idő, bebizonyo­sodott — méghozzá félreérthetetlenül és megfellebbezhetetlenül! —, hogy sem­mi szükség rám, se munkámra, de még jelenlétemre sincs szükség. Hitvány kis fickók ülnek a posztokra — minden jogom megvan rá, hogy még zárt szobámból is fricskát hányjak (!) feléjük. Hová mehetnék? Van-e még hely, mely befogad? És ha befogad, nyugtot ád-e fáradt testemnek, lelkemnek? Jó lenne egy csendes kis zug valahol, talán egy kis föld és egy kis ház Ameriká­ban, Ohioban Pennsylvaniában, talán Californiában vagy Oregonban, az er­dők között. Ha ma azt mondaná valaki: eriggy, vihetsz magaddal egy mázsa haszontalan holmit, papírt, könyvet és egyebeket, eriggy, (...) hát repülnék, itthagynék mindent és meghúzódnék egy kis házban Ohióban és jól viselked­nék. Nem lennék senkinek terhére — talán még magam terhére sem lennék —, talán !... ♦ Nemrégiben összetalálkoztam Vass Lacival. Hitvány, semmiházi fráter. Fenn, Prágában, Pozsonyban akár egy csahos kutya dörgölőzött hozzánk (Ig­notus Pál, Fejtő Feri, Szép Szó előadások 1937-ben), most sunyi vigyorgás­sal, alattomos számítgatással mérlegeli kis pozíciója nyújtotta biztosítékait. Féregnek sem nevezhetem. Ö volt ugyanis, aki annak idején Szvatkó részére az amerikai cikksorozatot tőlem kierőszakolta. Most meg hallgat, mint szar a fűben. Csorba Géza, Somlay Artúr és Bálint Lajos — jobbára ezekkel érintke­zem. Közel két hete, hogy ki sem mozdultam a házból. Közben feleségemet, öcsémet egy, illetőleg két napra rendőrségre vitték. Gazdasági rendőrség, őri­zetes cella, dollár és penicillin forgalmazásának vádjával terhelten. Mindket­ten itthon vannak megint. Csak én betegedtem bele. ♦ Mint mondom, én „belebetegedtem”. Nem mintha „vétek”, „bűn” vagy „bűntény” történt volna, nem mintha letértek volna a „becsület útjáról” — de én még ennyit is képtelen vagyok elviselni. Még annyit is, amennyit a város kilencven százaléka ma könnyedén megtesz, amennyiben belekényszerül, hogy úgy ahogy tartani tudja magát. Ostobán hangzik, együgyűn és végtelenül osto­bán — csak a nyugalmas, tiszta és zavartalan élet elviselhető számomra. Más for­mában egyszerűen nem tudom elviselni az életet. Itt ülök és dolgozni sze­retnék. Rendőri invesztigációk, házkutatások, idézések és kézbesítések, előál­lítások intervallumában képtelen vagyok egy sort is írni, végigvezetvén egy gondolatot, nemhogy arra lennék képes, hogy mondjuk megírjak egy köny­vet vagy egy darabot. Mondom, ez módfelett ostoba és együgyű dolog, de ez a valóság! Irigylem Villont, Balzacot... folytathatnám a sort — akik gyilkos­ságok és előállítások szüneteiben is alkotni voltak képesek. Együgyű vagyok és végtelenül szomorú. ♦ Bp., IV. L, 96.4 Azt hiszem, legjobb lenne, ha fognám magamat és itthagynék csapot-papot, lakást (egy nyomorúságos szobát), feleséget, kis kényelmet és elmennék va­lahová zabot hegyezni. Mit mentenék meg ezáltal? Azt hiszem, a legtöbbet, 42

Next

/
Thumbnails
Contents