Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)

REMENYIK ZSIGMOND

Szemétdomb

Naplójegyzetek

(Budapest, 1945)

Láttam, ahogy hajtották végig az utcán Murait, a „szadista” ezredest,

a munkatáborok rémét éppen a Conti utca felé, ahol ülésezik a néptörvényszék. A Nemzeti Színház mellett haladtam éppen hazafelé, amint láttam, hogy közeleg a körúton végig egy rémületes csapat, középen az ezredes Muraival. Bottal kezében botorkált a ..rém”, zöld micisapkával fején, esőkabátban. Mondják, írják a lapok, hogy szegény munkaszolgálatosok százait kergette halálba, hajtotta ki Ukrajnába stb. — hisz valamennyien ismerjük a föltételeket. Hát ide jutottál. Murai! És a többi muráik, akik még mindég bántatlanul, sértetlenül és biztonságban ülnek magas vagy kevésbé magas pozíciójukban. Mit ér az egész, ha egy elpusztított országért csak egy-két Murai felel? Lesz-e itt biztonsága az életnek, a munkának és mindennek egyáltalán, ami készül lassan, de mégis készül, remélhetőleg, ha a nép és az ország hátában ott lapul ez a hitvány fajzat. ez a most elnémított náci-nyilas csőcselék-söpredék ?

♦

Ezen az Illyésen gondolkodom. A legtöbb, amit ki tudok sütni ezzel az emberrel kapcsolatban, hogy amilyen kitűnő írónak tartom, épp oly (...) fre- goli embernek mutatkozik. Mi a titka mégis, hogy hagyják magukat orruknál fogva vezetni általa az emberek? Nyilván kedves, sarmör (sic!), kitűnő színész és főleg jóképű fiú. Efféle esetlegességek — jól tudjuk ezt —, mindég sokat nyomnak a latban. És nem utolsósorban úgy tekintenek rá, akár egy „természeti csodá”-ra. Sajna, az én osztályom már kitermelt — még e hitvány periférián is, itt, Magyarországon — egy-egy Vörösmartyt, Keményt, Eötvöst, Bölönit, Adyt, hogy csak néhányat említsek a több közül, de a parasztság mély rétegei ritkán kerültek napra, vagy éppen soha. Ezért van talán ezen csodálkoznivaló. Hogy hát nini! — kiált föl a jó spiesbürger —, hát már írni is tud egyikük- másikuk, sőt mi több, még jól is tud írni, az ebadtát! El kell olvasni hát, hogy kétszeres, ha nem tízszeres legyen a csodálkozás. Holott Illyés épp oly kevéssé „paraszt”, mint amilyen kevéssé vagyok „úr” én, a példának okáért. Mindketten kiszakadtunk valahonnan — nem szeretem és éppen ezért kerülöm az „osztályok” szerinti megkülönböztetést —, tehát kiszakadtunk valahonnan, nyilván egy ismeretlen és eddig még fel nem derített törvény hatása nyomán, magunkkal hozva e világra mindazt, amit értünk és miattunk egy-egy családban összekuporgatott az idő. Illyés helyez- kedési lehetőségei ma — és talán nem csak ma —, de ma különösen előnyösebbek,és azt ki is használja (...). Használja ki csak, ki mennyit nyer a réven, annyit veszít a vámon. Ki tudja, mit fizet és máris mit fizetett érte szegény. Látom ezt Veres Péteren. Darvason és Kovács Imrén, alig hogy be tudnak telni földöntúli hatalmukkal. Veres tán az egyetlen, aki ember maradt a talpán, akit nem szedi tettek meg a zsinórok, a pántlika, a titulus és a hatalom. Biztos vagyok benne, hogy egyikük se vinné bőrét a vásárra, mint ahogy vittem én ...

39