Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - TUDOMÁNY - G. Komoróczy Emőke: Kassák Lajos emlékezete

Kassák Lajos emlékezete

"Szeretem az embereket csillagszívemmel világítok előttük hogy el ne téved jenek" ÍKássák: Kőbe faragott jelek)

1887. március 21-én (a később történelmi jelentőségűvé vált napon) született Érsekújvárott Kassák Lajos, a XX. század oly sok vihart kavaró fia. Gyermekkoráról, viszontagságokkal és kemény küzdelmekkel teli ifjúságáról az 1920-as években irt monumentális önéletrajzi regényében (Egy ember élete) ad számot; egyéni sorsa hátterében felmutatva a század első évtizedeiben a nagyváros "olvasztótégelyében", a város peremén élő nagyipari proletariátus sorsát, helyzetét. A Szabó Ervin köré szerveződő Munkásművelődési Körbe jár rendszeresen, s már korán megérti: "a szegénység lélekcsapdáiból csak a könyvek emelhetik ki az embert"; s hogy az elnyomott osztályok szellemi — emberi — kulturális emancipálódása nélkül lehetetlen a társadalmi viszonyok forradalmi átalakítása. Ezért a munkásmozgalmon belül egyszerre — egymással párhuzamosan — kell a harcot meginditani "az igába tört test és lélek felszabadításáért." Az utóbbi csakis a művészet emberformáló (katartikus) hatására mehet végbe. 1908-ban folyó ún. "Népszava-vita" döbbenti rá arra: az igazi költőnek a valóság minden (szellemi- pszichés- és társadalmi) régióját át kell fognia; s hogy a Nyugat költői sokkal többet tárnak fel "az ember"-ből, mint az ő körében ismert "munkásköltők" (A Népszava "versfaragói"). Ezért indul 1909-ben "világcsavargásra": meg akarja ismerni Párizst, "Ady és Apollinaire városát", az egész európai művészetet. A hajdani "mesterlegények"-hez méltó gyalogútja során a vasmunkás Kasi a világot formálni akaró (és tudó) személyiséggé: KASSÁK LAJOS-sá érik; amint azt 1921-ben írt önéletrajzi poémájában (A ló meghal, a madarak kirepülnek) megörökiti. Hazatérve már a termő-teremtő életek bizakodó derűjével néz szét maga körül: rálépett arra az "önmagához vezető" útra, amelyről soha senki nem tudta később sem letéríteni.

Első verseskötete (Eposz Wagner maszkjában, 1915.) mint elementáris erejű "Orchester" hasít bele a háborúba sodródott ország hamis dicsőség-tudatába. Antimilitarista folyóirata, a Tett (1915. nov. — 1916. okt.), majd betiltása után a MA (1916. nov. — 1919. júl.) maga köré tömöriti a kor "lázadó", forradalmat váró ifjúságát. Verseiről elismerően szól Kosztolányi, sőt Babits is; a második kötetével (Hirdetőoszloppal, 1918.) a kor számon tarott és jelentős költői közé emelkedik. "Végtelenbe derülő" hittel tekint a Jövőbe, s mint tűzoszlop jelzi az utat, testvérei előtt haladva, kifejezve osztálya álmait, vágyait, történelmi aspirációit (Örömhöz, Fiatal munkás, Mesteremberek, Népgyűlés, Márciusok, Napraköszöntő, stb.).

A kor izzását azonban kettémetszi és lehűti a forradalmi eszmék

77