Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Körmendi Judit: Madárlátta évek

Ferike, vigyázz! üvölti kétségbeesetten, lépne rá a fékre, de észreveszi, hogy a fékpedál helyett a fehér kisegér törékeny teste ropog a lába alatt; összerázkódik a bűntudattól, hogy figyelmetlen volt, de talán nem is tehet róla, kezét undorodva a gyomrára szorítja, szinte fáj .. .

Arra riadt, hogy a feje majdnem nekikoppant az asztalnak, a vonalzó éle nyomódott keményen a gyomrának.

— Rosszul van? — szegezte neki a kérdést a tanára, átható karvalytekintettel.

— Nnnnem — nyelt egy nagyot és buzgón lapozott egyet a ceruzával átszőtt sarokkal teli füzetben. Égett a szemhéja az éjszakázástól, keze remegett, micsoda évek voltak, ez kattogott esetlen kobakja fogaskerekein, micsoda évek voltak, mindenki látott minket, emlékszel, nyáron nappal a fecskék, éjjel a csalogány; télen a varjak billegtek a sétány felett a drótokon . . . Letette a ceruzát. Nem szabad elaludnia. Órájára nézett, mint annyiszor, amikor Imrét várta, gyermekmenyasszonyként az ablak mellett hintázott a virágállványon, órájára nézett, s mintha először eltűntek volna a számok és a pulzáló pontocskák, aztán látta, hogy még tiz perc van hátra. Elhatározta, hogy a következő előadásra nem megy be, úgysem tudna figyelni — s ettől a gondolattól felbuzdulva élénken nézelődni kezdett a teremben. Zöld volt a tábla, mint a virágok levelei, amiket piros locsolókannából fürösztött Imrééknél, eljátszva az ügyes és lelkes háziasszonykát . . . Mellette ülő csoporttársa arca nagyon ki volt festve, a rizspor úgy ült arccsontjain, mint a vaníliás cukor a frissen kisült kakaós kalács pirosasbarna tetején, amit Imre anyukája olyan finomra tudott varázsolni. Elmosolyodott saját képtelen hasonlatán, a tanár ránézett, s Jolán buzgón bólogatott a magyarázat félmondatánál — bár azt sem tudta, miről van szó, jaj, csak hozzá ne szóljon a tanár, mert menten kirohan a teremből. Sokszor érezte már igy Imrével is, hároméves kapcsolatuk utolsó fél évében: jaj, csak el ne szajkózza még egyszer, mert menten szétreped a feje és kirobban belőle a gyűlölet . . . Nem mert hozzá őszinte lenni, mert Imre évekig letorkollta az idősebb jogán, a tapasztalat jogán, s ezt Jolán eleinte örömmel és alázattal fogadta, mohón igyekezett tanulni a férfitól, aki tizenegy évvel idősebb nála, más világ, más korosztály, nem voltak közös élményeik a múltból, amit elmondhattak volna egymásnak, hogyan élték át ugyanazt . . . mégis az első két évben halványzöldnek tűnt a jövő, mint egy éretlen, de magvakat rejtő alma, hogy a szeretet és a szerelem át tudja hidalni a korkülönbséget és szeretetté szelídülnek lusta, de biztos hullámai ... A szerelem megbukott, később a szeretet is. És Jolán szerint ott kell AZONNAL abbahagyni, ahol először érezni a mérget, azt, ami már nem jó. Valahol olvasott ilyesmit, talán Saint-Exupéry irta a Citadellában: ahol ismeretlen kór pusztítja a jószágot az istállóban, ott nem a kórokozót kell keresgélni, hanem felgyújtani az egész istállót és újat építeni, benne egészséges állatokkal.

Végre kiszabadultak az áporodott levegőjű teremből, s a kapun kilépve szinte arcul csapta a friss tavaszi napsugár.

30