Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
tómat (egy egész életen át) semmibe sem vették. Barátságos, vidám és megértő természetem idők folyamán és megintcsak a méltatlan csalódások, bántalmak következtében törést szenvedett, eldurvult, elkérgese- dett, cinikussá vált és részvétlenné. Sajnos, a jelek szerint már ezen sem tudok érdemlegesen változtatni. Öreg lettem és haszontalan. Az északi szélben több melegség van, mint bennem, és a jégcsapnak, fagynak, sziklának több hasznát látja az emberiség, mint nekem. Egy napon így hagyom hátra magam az emberiségnek. * 946. okt. 17. Bp. Nagyon úgy látszik a dolog, hogy megfosztanak 100 hold földemtől. Se lakásom, se bútorom, se ruhám — állásom sincs. írásaimból pedig a legszerényebb keretek között sem tudom fenntartani magam. Ide jutottam 46 éves koromban, miután egy életet szántam az emberek ügyeinek javítására. Ezzel minden lehetősége megszűnik majd, hogy valaha is elérjem, amit minden ember megérdemel, — egy otthont, biztonságot, tisztes öregséget. Nagyon valószínű, hogy "szörnyen végzem majd: hid alatt vagy valamelyik hideg folyóban. Általában egy csúf színjáték szemlélője vagyok —szereplője is részben, ha nem is nagyobb mértékben, mint a többi embertársam ezen a csúnya világon —, és még ott sem hagyhatom a nézőteret, amihez jogom lenne bármely színházban, egy számomra meg nem felelő produkciónál. * Az én sírfeliratom a következő legyen: "Itt nyugszik R. Zs., aki egy életen át hitt, küzdött, szenvedett . . . És hiába!" Nem vagyok már egészséges, sőt mi több, nem is kívánom az egészséget; számomra az egészség sosem volt cél, inkább csak eszköz. Hogy dolgozhassak, írhassak, tanulhassak és taníthassak. Mindezeket á haszontalan ostobaságokat kivertem — vagy kiverték — fejemből. Magam is rájöttem — ha nem jöttem rá, tettek róla, hogy rájöjjek —, hogy teljesen haszontalan és szükségtelen vagyok. Semmi keresnivalóm ezen a világon. Pedig szívesen csináltam volna tovább. Épp olyan reménytelenül, ellenszolgáltatás nélkül, hóbortosán és lelkesen, mint tíz évvel ezelőtt. Nem rajtam múlott, hogy nem engedték. Most még azt sem mondom, hogy a társaság elvette volna a kedvemet. Hisz jól tudtam mindég, hogy egy világot átformálni rengeteg bajjal, küszködéssel, szenvedéssel, és csalódással jár, — nem is mindig a legjobban alkalmasak efféle dolog elvégzésére. Még ebben a hitvány bandában is megtettem volna a magamét, hisz csak magamért kellett volna helyt állanom. Azért pedig helyt álltam volna szívesen és emberül. Hát ha nem lehetett, nem lehetett. Nem az én lelkem rajta. De jó ennek a népnek és ennek az országnak, hogy csak így tudja kihajigálni hozzám hasonló fiait. Most nyilván nem állok egyedül, vagyunk még így egy-két maroknyian. ( Folytat juk ) 28
