Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

PÉCSI ISTVÁN

Az idegen

Az esőniagara mögött fényorgia. Rémítő képrohanás. Tiltakoznék, menekülnék, de nincsen hátra, csak előre. Volt, van és lesz egybefolyik.

Vergődöm. Szitkozódom.

— Nem születtem se hősnek, se Megváltónak. El a kereszttel. Bujazöld parkokról, ezüstfenyők simogató hűvöséről, virágszőnyegek mámorító illatáról álmodom, búűző bársony szavakról, s szőkefürtű, a kékszemű békéről, s eközben én legyek a pionír az orrfacsaró valóság járatlan ösvényein.

Andaxinízű nyugalom szálldos. Bénító pirula a hétköznapok mardo- sása ellen.

S az a sejtelmes kéz mégis abba a titokzatos moziba terel, ahol a néző, a bíró, az áldozat, a mártír és a vádlott szerepköre egyaránt az enyém.

xx.

XXI.

A nagy redakció javíthatatlanul optimista zsurnalisztája ismét küldetésre esküdött. Rajta is segítettek, ő is fel kívánja karolni a bajbajutottakat.

Éjszakai razzián a civilruhás rendőrtiszttel. A főváros szuperszállójának éttermében kortyolgatnak. Távolabb az egyik asztalnál elázott sarzsisok mulatnak. Valamelyikük megsérti a legrangosabbat. A társaságra pisztoly szegeződik. A döbbenet kézzelfogható.

Lépéseim szinte dübörögnek. Szemben a duhajkodóval. Meghökken a merészségtől.

— Minek a cirkusz, többet ittál a kelleténél. Ide azt a stukkert.

Egy rezzenés se hallik.

— Én a népből, a faluról jöttem. Velem nem lehet kukoricázni.

Méginkább közelítek.

— Magam se bíborban születtem. Csak semmi balhé. Irány haza . . .

Elindultunk. A sóbálványarcok újraéledtek.

Másnap főszerkesztőm rámripakodott:

— A tollat forgasd! Nem Dánielnek szegődtél, aki megszelídíti az oroszlánokat.

Összecsapott tekintetünk, és csakazértis idomárkodtam.

Csörgött a telefon.

— Szép kis firmák Önök. A tyúkpereket felnagyítják, az igazi ügyeket eltussolják. Z. vezérigazgató diszkölyke megkéselte társát. Erről hallgatnak?

Nosza, bele a sűrűjébe!

21