Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 3. szám - TUDOMÁNY - Gábor László: Látogatás a Heves Megyei Levéltárban
5? „Ehhez a munkához alázat kell... Látogatás a Heves Megyei Levéltárban Néhány órás beszélgetésiünk alatt Kovács Béla, a Heves Megyei Levéltár igazgatója sokszor emlegette az ideális levéltáros fogalmát. Almikor rákérdeztem, hogy mit is ért ez alatt, több kísérletet ás tett a meghatározásra. Az egyik megközelítés módja szerint a szakma legjobb művelője az, aki jó történész is, hiszen ki tudná jobban föltárni a múltat, mint aki emlékei között tölti mindennapjait? Nála senki nem ismeri jobban az összegyűjtött iratokat, így könnyen el is igazodik köztük. Másfelől voltaképpen az, aki ennek a hivatásnak él, nem a saját eredményeiért dolgozik elsősorban. Nem akar egyik napról a másikra sikereket elérni, hanem ha hozzákezd valamihez, tudja:* ha nem is neki, de talán úgy IS év múlva másnak használ, amit elvégez. Alázat kell mindehhez, itt nem lehet tündökleni, türelem kell' és kitartás. Meghatározása szerint a levéltár igazgatási feladatokat is ellátó tudományos intézmény. Általában csupán közgyűjteménynek tartják, pedig lényegesen több a feladata. A történelmi forrásnak ítélhető iratokat meg kell őriznie. Ezért nyomonkö- veti az összes ilyesmit készítő szervezetet — néhány kivételtől eltekintve —, hogy lehetőleg semmi se vesszen kárba Nehéz persze eldönteni, hogy mit kell megőrizni az örökkévalóságnak. Annál is inkább, mert mind több hivatalos papirost készítünk, s mérhetetlen mennyiségű gyűlne össze, ha valamennyit eltennénk utódjaink számára. Valahol tehát határt kell szabni, csakhát ez a legnehezebb. Erre az viszi rá a levéltárosokat, hogy a magyar írásbeliség megjelenése óta 1945-ig, csupán a most tárolt iratok fele keletkezett. A másik felét azóta „termeltük”. Ezek szerint több mint 700 esztendő alatt jött létre annyi, mint az utóbbi évtizedekben. Akármennyire is szeretnénk, mindent nem lehet megvédeni az enyészettől. Előbb úgy határoztak, hogy például az általános iskolákból származó dokumentációt selejtezik ki, majd a középiskolák egy részére is gondoltak már. A legnagyobb baj az, hogy nem lehet tudni: az utókor számára mi lesz a ‘hasznos. Minden veszteség valahogy pazarlás, amit leszármazottaink a szemünkre hányhatnak. A múltkoriban egy ruhaipari vállalat jelentkezett a Megyei Levéltárnál két teherautó szabásmintával. Fájó szívvel lemondtak a küldeményről, de korántsem tették volna ezt, ha ezek a rajzolatok a XVIII. századból származnak. Az olyan korokból, melyekről kevés adatunk maradt fenn, minden kis adalék kincset ér. De a valós kérdés az: jól dönt-e az, aki úgy gondolja, hogy a jövő történészét ez érdekli, az pedig nem. Minden laikusnak megfordult a fejében, hogy minek őrizgetni azt a sok papirost, amikor mikrofilmen is rendelkezésünkre állhatna tartalmuk. Először is: nem olyan régen, úgy 8—10 éve tisztázódott, hogy egyáltalán lefotózott anyagot is hitelesnek lehet elfogadni, ha az bizonyos körülmények között születik meg. Elméletig valóban kisebb helyet foglal el a tekercs, de sok iratot már azért sem lehet ilyen módon megörökíteni, mert jellegükben hordják értéküket. Az is jellemző rájuk1, ahogyan kinéznek, ahogy kézbe lehet fogni azokat. Az sem utolsó szempont, hogy olcsóbb raktárát építeni az eredetinek, mint költséges eljárással fényképezni azit. Annál is inkább, mert az élettartama véges a fűimnek, úgy tizenöt-húszévenkérvt laz egészet át kellene másoltatni. A jó papír ellenáll az. időnek: például XVII. századi jegyzőkönyveket játszva lehet olvasni. Igaz viszont, hogy az ötvenes évekbe^ készült társaival már baj van: a rassz alapanyag, s a hanyag tárolás miatt alig-alig böngészhetők. Több mint másfél esztendeje igen komolyan számot vetnek a gépi adatfeldolgozással is. Ez természetes, mivel különböző helyeken óriási mennyiségű információt gyűjtenek össze és tárolnak komputereken. Ezért ezeket is történelmileg forrásértékűnek kell tekinteni. A baj csak ott kezdődött, amikor a levéltárosok össze58
