Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - HAGYATÉK - Lisztóczky László: A személyes élmény és a mítosz összefonódása Dsida Jenő Nagycsütörtök című versében

A költői gondolat kiteljesedése a stíluseszközök változásaiban is nyomon követhető, a sorok — a szerkezeti egységek rendjéhez igazodva — egyre ellenállhatatlanabb dinamizmussal és feszültséggel telítődnek.

Az indító négy sor alig több még prózai szintű tényközlésnél, a valóságos helyzet „költőietlen” leírásánál. Az egzakt megformálás igényét, a magas fokú tudatosságot a helyszín személyes tapasztalatokra visszavezethető kiválasztása is szemlélteti: Székelykocsárd a kolozsvár—brassói vasútvonal csomópontja, itt ágazik ki a székely körvasút, amely Marosvásárhelyen, Szász- régenen, Gyergyószentmiklóson, Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön át, Brassóba visz. Ugyanakkor önmagán túlmutató jelentést evokálhat a településnév: a vers — közkeletű ez az interpretáció — az erdélyi magyarság számkivetett- sc-gét is dokumentálja.

A feszültség, a nyugtalanság a szituációból adódik: hat órát kell várakozni egy vigasztalan váróteremben. Az élet természetes ritmusát megzavaró, fólzaklató tényt adekvátan fejezi ki az expozíció nélküli, tömör intonáció, a tagadó formájával is nyomatékos hatást keltő tőmondat, amelynek tartalmát az utána következő összetett mondat részletezi. A folytatás dinamizmusát készíti elő a „hat óra” megismétlése, a „fullatag sötét” szinesztézia és a „nagy- csütörtökön” szokatlan szórenddel történő kiemelése és hátravetése.

A hatos szám más Dsida-versekben is fölbukkan. A február, esti hat óra azt tanúsítja, hogy számára ez az időpont a „memento móri” pillanata. Ismételt használatára szintén a Biblia vet fényt. Krisztus hat órán át — a zsidó időszámítás szerint délután három órától kilenc óráig — függött a keresztfán, amikor szelíden felsóhajtott: „Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?”. Ekkor jutott el a szenvedés végső határáig, agóniája közben átélte az Istentől való elhagyatottság mélységeit is, példázva, hogy az ember magánya a halálban a legvacogtatóbb. Előtte három órával, pontosan este hat órakor rendbontó esemény adta hírül a világnak a tragédia közeledtét: „sötétség lön mind az egész földön, kilenc óráig”. (János evangéliumában Pilátus hat órakor ült bírói székébe, hogy ítélkezzen Krisztus fölött.)

A „fullatag sötétben” hat órán keresztül marad magára kételyeivel és félelmeivel a költő is a székelykocsárdi vasútállomáson. Ezt a konkrét és egyedi élményt absztrahálja és általánosítja a második szerkezeti egység, lépcsőfokot teremtve a mítosz közvetlen és intenzív átéléséhez, a váróterem és a Gecsemáné kert azonosításához. Itt derül ki, hogy a vers nem az utazásról, hanem az életről, az emberi sorsról beszél, a képek szellemi tartalom, eszmei jelentés hordozói. Az átvezetésben funkcionál — a Jézus szájából elhangzó mondat: „a lélek kész, de a test erőtelen” remiszcenciájaként is értelmezhető — ötödik sor, amelynek első fele az utazásra, a második a lelki- állapotra vonatkozik. A két rész összehangolását szolgálja a hasonlat is: az utazás — a régi költői közhely variációjaként — az élet jelképévé, a létértelmezés strukturális elemévé szélesedik.

Ellentétek jelzik az elhatalmasodó belső feszültséget. Közöttük a „végzetes” föld és az ég ellentéte a legexpresszívebb: a költőnek az emberi végesség korlátái, az adott valóság ellentmondásai, útvesztői és kelepcéi között kell messiási hivatásának parancsát, a csillagok szavát követnie, a mindenség üzenetét tolmácsolnia, a teljesség felé törnie. A „sors elől szökve, mégis szembe sorssal” a szenvedés kelyhétől szabadulni óhajtó, de mindhalálig engedelmes Krisztus szavait visszhangozza: nincs menekvés az eleve elrendelt sors, a rá váró küldetés elől. Sejtelmes, vészjósló hangulat itatja át a versbeszédet, ezt illusztrálják a jelzős szerkezetek is (titkos út, végzetes föld, finom ideg, lo74