Hevesi Szemle 15. (1987)

1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Pécsi István: Az idegen (kisregény)

PÉCSI ISTVÁN

Az idegen

XIV.

Mint egy impresszionista festmény, patinás aranyozásé keretben.

A kertvendéglő bágyadt zöld lombjaival simogató fénykévék birkóztak. Melengetett a piros-fehér kockás terítő, az egymást követő korsósorok folyvást mámorítóbb habpamacsa.

Az „öreg” Kari fecserészett, gonddal formált szavakat pergetve zsongító beszédei vasóján.

Néha átkapcsolt muzsikára. Az öreg titán, a siket komponista forrás- csobogású melódiáit dúdolta a körénk settenkedő alkonyban.

Szinte végtelenbe szöktek a vesszőfuttatás stációi. Fényévnyiről surrantak felém a nekem címzett vagy a véletlen elkapott mondatok.

— Szaladj a színházjegyekért... Szervezd a társaságot!

— Kész a kirándulás programja . .. ?

— Díszeleghet a csokornyakkendőjében!

— De jól játssza a megtért bárányt. Még a végén el is hiszi, hogy befogadjuk.

— így válik az oroszlán házinyúllá.

— A KISZ-be felvenni? Édesgessük, csalogassuk, s aztán kifelé a Paradicsomból. Ez jár a kispolgárnak.

— Nézd, hogy omlik a fotelba. S az a cigarettatartás.

— Itt vannak a hangversenybérletek?

Acélkemény gúny vagdosta. Majdhogy felüvöltött:

— Vivaldi, nektek . .. ?

De felcsattant a korbács — parancs:

— Idomulni, hasonulni, alkalmazkodni.

— Bárgyú ragrímek, ostoba infinitívuszok, szürkén hűvös főnévi igenevek — fintorogtam önmagámra, s elém bukott egy Chopin-motívum.

Szőkén, bágyadtan, elegánsan, életfogytig szerelmet esküdve azoknak a perceknek.

XV.

Egy testet-lelket sanyargató álom víziója hullott abban az országúti eső- zuhatagban.

Az ékkövektől szikrázó Bizáncba kísért Sir Galahad könyve, szuggérálva számomra sorsom egyetlen vészkijáratát, így aztán mohón téptem fel a múlt könnyen nyíló szárnyas ajtaját.

Elszenderedtem, s máris vágtáztak a riasztó, a kedéiyborzoló, az agy- mardosó helyzetek.

Széttéptem a lappéldányt, s a bennem szunnyadó arisztokrata ősök hűvös méltóságával jegyeztem meg.-— Én kisstílű, pitiáner, aki izzadságszaggal körített meghunyászkodással hajbókol a kegyelemkenyérért. Szó se róla, kisapáim. Akkor inkább burzsoá, szenvtelen kozmopolita. Végeztem.

— Jöjjön, lordom — invitáltam egy kávéra dzsentrisarjadék haverom.

Majdhogy sziszegtem:

— Mindezekért fizettek. Ügy, ahogy dukál.

30