Hevesi Szemle 15. (1987)
1987 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Asszonyok húsvétja (novella)
Olyan becsületes, nyílt arca volt a nénjének, amint bepanaszolta a feslett- életűt. Azt hitte, ő a világ legkülönb dolgos asszonya. A fehérképű pedig lenn kuporgott a földön és két ájult karjával a térdedet fogta át. A földön ült, hogy téged meghallgasson. Mégsem őt szidtad te meg. Elmosolyodtál kissé. Rátetted a kezed a földön ülő fejére: — Nagyon nagy benne a szeretet — mondtad. Látod, ez az asszony nem felejtette el, hogy ilyen emberséges voltál ővele. Ez azóta ebből tengette a napjait. Soha senki előtted nem bocsátott neki meg. És ahogy letettek a sziklasírba, mivel hogy holtnak tudott mindenki, kiki elment a maga dolgára. Még az anyád is pihenni tért a te kedves Jánosod házába. Csak a vörös hajú nem ment el. A sírodnál ült napestig. És bár este hazakényszerült, de már hajnal előtt ismét kikergette a vágy, hogy üljön sírodnál, és felment hozzád a hegyre. Nem félt, hogy a város falán kívül kerüljön, és nem bánta, hogy még vaksötétben vág neki a hegynek. Pedig ugyancsak szedett-vedett népség, kósza zsoldoskatonák tanyáztak ilyenkor a város körül. Nem azért nem félt, mivelhogy hányatott életű némbernek nincs mit veszítenie, de nem félt, mert mindennél jobban téged szeretett. Amikor felért a sírodhoz, a hajnali derengésben meglátta, hogy leemelték róla a követ, és hogy benn, a sziklasírban az üreg üresen áll. Lefutott a többiekért, és amikor azok is látták a te feldúlt sírhelyedet, nem tudták, hogy ezt mire véljék. De úgy látszik, nem túlságosan kutattak a történtek után, mert kis idő múltán újra elszéledtek. Megint csak nem virrasztóit a sírodnál más, mint a feslett életű asszony. Ö pedig megerősítette szívét és belépett a sírba. Üresen tátongott, csak a levetett halotti leplek hevertek ott. Két kis gyermeket pillantott végre meg, akik a sziklaüregben ültek és szunnyadoztak. Az egyik felébredt és meglátta az idegen asszonyt. Csodálkozva kérdezte: — Miért sír ez az asszony? Az asszony ekkor hangosan jajveszékeLte: — Elvitték az én uramat! Nem, ez elviselhetetlenül sok volt neked. Most már nem tudtad előtte letagadíü magadat. Érezted, hogy meg kell vigasztalnod ezt a mindennél erősebb szeretetet. Odaléptél és megkérdezted tőle: — Miért sírsz, te asszony? Az megfordult és rád emelte szemét. De nem ismert rád; ami érthető. Nem merte hinni az igazat. Ez itt talán a kertész, úgy gondolta. Erőt vett magán és megkérdezte tőled: — Te vitted el az én uramat? Ekkor történt, hogy valami soha nem érzett sajdult keresztül egész lényeden. Öröm volt ez, olyan boldogság, hogy a szíved majd ketté hasadt. Halkan csordult ki belőled: — Mária! Az asszony erről a szóról ismert reád. Homlokkal leborult a földre, port érintett a szája, úgy mondta: — Én uram! Ennek a szeretetnek támadtál te fel. 25
