Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 1. szám - VERS - PRÓZA - Simonyi Imre: Ők, én - Kapás Dezső: Vereség, 1954

Tunyogi elvtárs felesége egy fa tövében ült és kötött. Mellette a pokrócon bal kéz felől színes háncsból font szatyor, benne gombolyag. Jobb kéz felől nagy termosz. Időnként leveszi a szemüvegét, berakja a szatyorba, a kötést leteszi maga elé, ölébe veszi a termoszt, lecsavarja a kupakot, kihúzza a dugót, a kupakba teát tölt („citrompótlós” — mondta anya), visszadugja a dugót, lassú kortyokban, kis szüneteket tartva megissza a teát, az utolsó cseppet kisuhintja a fűre, visszacsavarja a kupakot, a termoszt visszateszi jobb kéz felől a helyére, a szatyorból előveszi szemüvegét, felteszi, előrenyúl a kötésért, ölébe veszi, s tovább köt.

Tunyogi elvtárs felesége egész délelőtt bólogat és mosolyog. Valaki mindig odamegy hozzá az elvtársnők vagy elvtársak közül (olykor egyszerre többen is), beszélgetnek vele egy ideig, aztán jön valaki más (mások), s az, aki (vagy akik) eddig beszélgetett (beszélgettek) Tunyogi elvtárs feleségével, még egy kicsit ácsorog (ácsorognak), aztán átadja (adják) a terepet annak (azoknak), aki(k) most jött(ek). Senki le nem ülne, pedig Tunyogi elvtárs felesége többször is int (néha mondja is), hogy van még hely a pokrócon (kicsit közelebb húzza magához a szatyrot, a termoszt is, hogy több legyen a hely), de az elvtársnők, elvtársak csak ácsorognak, heherésznek, a legtöbb az, ha valaki beszélgetés közben kissé előrehajol, s így állóhelyzetében félig előredőlve két tenyerét begörbített térdére teszi. Az elvtársnők közül egyik-másik leguggol, úgy beszél tovább (közben jobb vagy bal kezével aprókat tépdes a fűből). Egyedül Piriké elvtársnő ült le rövid időre, de ő sem a pokrócra, hanem a pokróc mellé, a fűre (még kicsit fel is hajtotta a pokróc csücskét, miközben törökülésbe zökkent, nehogy véletlenül ráüljön).

Tunyogi elvtárs felesége bólogatott és mosolygott, ő nem nagyon beszélt, egy-két szót csak, azt is inkább válaszképpen, vagy hogy a másik el ne akadjon a mondókájábán. Egyszer csak elfogyott a sor. A kisebbik fiú arra lett figyelmes, hogy az egyik elvtárs (talán Sós elvtársnak hívják) már jó ideje ott ácsorog egy szál fecskében Tunyogi elvtársnő pokróca mellett, beszél, de nem jön senki, beszél, és egyre többször elakad és Tunyoginé elvtársnő már nem nagyon segíti tovább azzal az egy-két szóval sem, az elvtárs pedig egyre gyakrabban tekinget körül (még hátra is), hogy mikor jön már valaki, aki felváltaná, de senki nem jön. („Ügy látszik, már mindenki levizitelt” — mondta anya, miközben egy nagyobb hal fejét vágta le a hosszú késsel.) Az elvtárs kezében (akit talán Sós elvtársnak hívtak) egy újság volt, abból mostanáig papírcsákót hajtogatott a beszélgetés apró szüneteiben. Most a papírcsákó szépen el is készült (talán Sós elvtársnak ügyes, hosszú ujjai vannak), felteszi a fejére és nagyot nevet sajátmagán. Tunyogi elvtársnő felpillant, elmosolyodik, majd tovább köt. Nem szól semmit. Talán-Sós elvtárs elkomorodik, lekapja fejéről a csákót, rápillant, majd gyors mozdulatokkal megpróbálja eredeti újságformájára visszahajtogatni, kisimítgatni. („Észrevetted, hogy Szabad Nép?” — kérdezi anya, fel se nézve, inkább a soros haltól, amelyről a kés nyomán surrannak le a pikkelyek.)

Tunyoginé elvtársnő leveszi a szemüvegét, összehajtja, beteszi blúza felső zsebébe; a kötést, termoszt a szatyorba, feláll, végigsimít szoknyáján, mosolyogva mond valamit talán-Sós elvtársnak, majd elindul erre, a konyha felé. Talánsós elvtárs megkönnyebbülten köszön el, futásnak ered, le a Berety- tyóhoz. A meredek partra érve gondosan elsimítja az újságot, leteszi a földre, rárak egy követ, aztán fejest — inkább hasast — ugrik a vízbe. („Arra8