Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 1. szám - TUDOMÁNYOK - Lőkös István: A Veljko Petrović-jelenség
megrajzolja Kossuth Ferenc miniatűr portréját is, 1907-ben pedig a Fiumei rezolució ürügyén arról értekezik, hogy szerbek és horvátok demokratikus megegyezése a magyarsággal mindaddig nem lehetséges, amíg Magyarországon a feudális viszonyok vetnek gátat a néptömegek akaratának. Ez utóbbi momentum már egybehangzik a Croatia, Petrovic és Juraj Gasparac Pesten megjelenő „Horvát-szerb szociálpolitikai, gazdasági és szépirodalmi havi szemléjének” lapjain megfogalmazott, magyarok, szerbek és horvátok közlekedését célzó programjával és sejtetni engedi azt is, hogy Petrovic sok tekintetben a magyar progresszió törekvéseivel azonos hullámhosszon gondolkodik. Egy későbbi, 1913-ból való, Kosztolányival történt szellemi „üzenetváltásban” írta: „ ... nem vagyok ... irredentista, szerbszínű Weltbürger. Szeretem önöket, fiatal, szabadelvű magyarokat”. A kérdés persze az, miként jelenik majd meg ez a politikai színezetű, egyfajta tendenciózusságot hordozó szemlélet, s az említett valóságrétegek ösz- szessége Veljko Petrovic szépprózájában? Sommás válasz szerint a szerb nemzeti érzület jegyében, ugyanakkor szociális elkötelezettséggel, s az esztétikai igazság hitelével. És mindez természetesen kiegészülve a megbékélés gesztusával. A korai, mondhatnánk az első világháborút megelőző évtized prózatermésében a szerb és bunyevác polgárság asszimilációjának, a dzsentri életforma eluralkodásának jelensége foglalkoztatja, az a folyamat, amelynek végkövetkezménye a deklasszálódás, a gyökértelenné válás. A bunyó című elbeszélés főhősének, dr. Stipa Pastrovicnak sorsa példázza: hová vezet az útja a paraszti sorból kiemelkedett, értelmiségi pályára lépett, házassága révén a vármegyei dzsentri világ köreibe felkapaszkodott bunyevác fiúnak, akit felesége, az „előkelő” származású, dzsentri megalomániában nevelkedett alispánlány, kolozsvári Kolozsvári Boriska kerget a végpusztulásba. Máshe- lyütt (Nem szereti) a dzsentri katonatiszt típusait vonultatja fel, majd meg a már elmagyarosodott, életvitelével, politikai szereplésével a vármegyei nemesség létformáját követő bunyevác família természetrajzát írja meg egy feszes cselekményű, szerelemábrázolását tekintve romantikus színezetű, de a századforduló elbeszélő prózájának modorát követő, annak eszköztárát is kamatoztató elbeszélésben (A Mikosevic szirének). Szeretnénk hangsúlyozni: e Petrovic-elbeszélések magyar szereplői felett sohasem nemzeti hovatartozásuk, tehát magyarságuk, hanem társadalmi helyzetükből, kiváltságaikból fakadó mentalitásuk, jellembeli tulajdonságaik miatt tör pálcát az író. Más szavakkal: nem a magyarság egészéről rajzol negatív képet, hanem annak közéletet uraló, hatalmával visszaélő vezető rétegéről. Miként annyi más kelet-közép-európai kortársa, 1914-ben Veljko Petrovic is ott találta magát a háború forgatagában. Nem a monarchia katonájaként, mint Crnjanski és Krleza, vagy a román Rebreanu, hanem Szerbia oldalán. Már nem is háborús tapasztalatok nélkül, hisz korábban, a nagy világégés előestéjén, 1912—13-ban — haditudósítóként — a Balkán-háborúk harctereit is megjárta. Ez az újabb háború számára új szituációt jelentett: szerbiai polgárként immár azokat kellett ellenségnek tekintenie, akik egykori szülőföldjéről, netán szülővárosából, s az ifjúságot, az egyetemi éveket jelentő Budapestről mentek szerb földre. A háborús időket idéző írásaiban törvényszerűen bukkan fel ez az alaphelyzet, amelynek emberségpróbáló voltát igyekszik megragadni. Van egy elbeszélése, Vetélytársak a címe, amelynek hősei: Alföldy Zoltán hadnagy és Idvorszki ügyvéd — az egykori rónavári szerelmi vetélytársak — a szerb csapatok által ellenőrzött 57
