Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Vázlat Fábri Zoltán arcképéhez
tis — (A lavina eltemeti Brandot; az egész völgy megtelik). Egy hang a mennydörgésen keresztül zengi: Ö a de- us caritatis.” (Hajdú Henrik fordításában). Akire nézve ez a félmondat az Ibsen- drámából, „akaratom quantum satis”, legalább annyira jellemző, mint az, hogy színészként, rendezőként, filmesként, díszletek tervezőjeként, festőként, emberként egyaránt kiváló, mert életét mindig is a belülről táplálkozó legmagasabb igényeknek rendelte alá. Innen lehettek elámító vagy elámulásra késztető pillanatai, döntései, azok a bizonyos hajtű-kanyaroknak minősülő váltások pályája során, amikor a végzetes helyzetek csaknem felmorzsolni látszanak őt. És mégis: ugyanazok a sokkoló hatások, katasztrófát villogtató pillanatok lendítik tovább kitűzött, vagy inkább a belső erők hatására megkísértett emberi csúcsok felé. Hosszú hetekkel a nála történt több órás látogatásom után alakult ki ez a vázlatos képem Fábri Zoltánról. Az a négy óra hossza, amíg ő vezette beszélgetésünket, ott, a Hidász utcai első emeleti lakásban, rövid eszmecserének tűnt. Azzal az igénnyel érkeztem, hogy egy rövid írást szeretnék összeállítani arról a Fábri Zoltánról, aki ma, hatvankilenc évesen, annyi nagysikerű film rendezése után — egyébként sorozata van hazai és nemzetközi kitüntetésekből; élén a Kossuth-díjjal — ismét visszatért az ecsethez. Egy odavetett mondat nyitja ki az indokot, inkább áttételesen: most nem rendez, ha esetleg még egy vagy két film juthat neki; így aztán fest, ideje nem vész kárba, érzéseit, gondolatait, témáit, netán vágyait, ábrándozásait, vélt vagy valódi lelki adósságainak törlesztését vállalja vonalakkal, színekkel. Magamban könnyen ráállnék, hogy ez így van. Ezt az életérzést mintha Aranynál tudnám ilyen szabatosan olvashatni, a remekül rendbeszedett verssorokban, mint ahogyan Fábri vall magáról. És mintha magának számolna el ezekben a tömör mondatokban. Támadt olyan érzésem: ebben a csak be-betűzött kérdésekkel megállítgatott beszélgetésben-vallomásban, nem is az az elsődleges, hogy a kellemesen férfias orgánum szinte nyomdakész, hibátlan mondatokban elődörmögje az életmű adatait, az okokat, az indokokat, a múltból, amik mindig is odavezették Fábri Zoltánt, az embert, ahol igencsak csípősen fújt a szél; az oromzatra, ahol csak kevesek állnak, ahonnan nagyot is lehet bukni, ahonnan visszatekinteni mindig is szédítő vállalkozás. Főleg, ha hozzászámítjuk: mi lett volna, ha ez vagy az a lépés nem sikerül; ha itt, vagy ott megcsúszik esetleg a lába, a számítása téved, a belső biztonság? Vagy éppen a tehetség megfárad egy pillanatra, pont akkor, amikor azt a bizonyosat kellett volna teljesítenie? Látszólag akadémikus kérdés, a tanulság okából azonban most is, a higgadt, nyugodt, kiegyensúlyozott beszélgetés közben is eszünkbe jut. Ügy gondoljuk, ez a kisimultnak látszó nyugalom inkább fegyelmezettség ennél a nagyszabásii egyéniségnél. A művész alázata és tudatosan visszafogott izgalma, mert jól esik neki ismét — egyszer — az alkalom ioyűge alatt — végigpörgetni a legfontosabbakat, amik nélkül nem tisztul ki egészen az ítélet — önmagunkról. Meg másokról sem! Mert az alkotó sorsának kegyetlensége éppen abban rejlik, hogy minden pillanatban döntés előtt töpreng: mit kell tennem, miért kell megtennem, ki az, aki engem segít, ki az, aki szövetségesem, ki az, akinek fel kell nyitnom a szemét, miért is ezt a formát választottam a tartalomhoz, kell-e a forma feletti gondolataim közben a tartalomnak azt a részét is külön felkutatnom, amely majd áttételesen fog hatni? Mi az idő szerepe az alkotásban? Mi és hogyan érlel meg engem, a képességeimet, elegendő szakmai tudást gyűjtöttem-e ahhoz, hogy végre a magam nézete szerint alkossak? Hol van a környezet végszava, mikor kell ugranom, milyen tettel kell válaszolnom arra, amit a kor kérdez tőlem? Tőlem kérdezi-e a kor a legfontosabbat? Kérdez-e tőlem egyáltalán akármit, vagy csak én képzelem, hogy fontos, ennyire fontos vagyok a világnak? Hogyan hatok a munkámmal? Ügy látnak-e engem, ahogyan azt én elvártam? Vagy elvárom mindig is? Talán furcsa is, hogy ennyi kérdéssel rajzolgatom ezt a portrét. Mintha a tények, töprengések, az egyenes és görbe vonalak közötti nagy-nagy távolságokból, az egymásnak feszülő kérdésekből, a nyitva-maradásokból akarnám megmintázni ezt az élete csúcsán állóálldogáló férfit. Nem állítom, hogy tragikus hős, de sokban hasonlít a merész görög harcosokra. És ez a hasonlítás nem azért adódik, mert egyéniségének eredetét, szellemi alapjainak részleteit tapogatva eljutunk Homéroszig és együtt skandáljuk az Odüsszeüszról szóló eposz első sorait (Andra moj, ennepe, Múza, Po- lutropon, hosz mala polla plankhté epej 75
