Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - ÚJSÁGÍRÁS - Homa János: Az én déja vu-im
adunk még át leszármazottjainknak, de meg kell őriznünk, s tudván tudjuk, hogy létezik. Ilyen körülmények között csak érdekes és magával ragadó újságot szabad és lehet írni, amely közvetít, de egyben el is igazít mindennapos folyamatosságában. Aktualitásával és sokrétűségével figyelmeztet arra, hogy lámcsak, milyen sokszínű a világ és benne alkotó, tisztán látó módon érdemes részt vállalni. Gábor László Az én déja vu-im Egy faluban bolyongok. Riporthoz gyűjtök arcokat. Bekopogok egy házba, és elbeszélgetek tulajdonosával. Olyan érzésem támad, hogy valamikor — évekkel, évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt — már átéltem ezt a pillanatot. Szólok hozzá, s úgy érzem, hogy mi már egyszer mindent megtárgyaltunk. Szóról-szó- ra ugyanígy. Ülök a papír fölött, cikket írok. Ismét előjön ez a furcsa dolog. Mintha egyszer már ugyanígy tettem volna. Mintha ugyanezeket a gondolatokat fogalmaztam volna meg. Talán a lélekvándorlásnak köszönhetem ezeket a pillanatokat? Ezeket az egyre gyakrabban ismétlődő hangulatokat. Lehet, hogy lelkem már sok újságíró testében megfordult? Talán Egon Erwin Kisch-é volt előttem, vagy Nagy Lajosé, netán Rózsa Ferencé? Ugyan már, micsoda botorság! Hogy merem én magam e műfaj nagyjaihoz hasonlítani? De még ha minden alapom meg is volna ehhez, akkor is: idegen tőlem a századelő Prágája, ismeretlen lelkemnek a harmincas és a negyvenes évek Magyarországa is. Amit tudok ezekről az időkről, az csak — így vagy úgy rendezett — lexikális adat. Különösebb érzelmi töltés nélkül. Aligha élhettem a bőrükben. De hát mi ez az emlékezeti csalódás, vagy micsoda? Milyen tőről fakadhat ez a deja vu? Riportra indulok. Mondjuk egy lókupechez. Előtte elképzelem, hogy miként fogad. Érdekes játék. Ha kényelmetlen kérdésekkel zaklatom, akkor rideg, tartózkodó és nyegle lesz — fogalmazom meg magamban. Ha valamilyen kitüntetés kapcsán keresem fel, s netán ilyenkor a magas elismerésről faggatom, akkor álszerényen a saját szerepét igyekszik kisebbíteni. De elejtett félszavaiból kitűnik, hogy nem őszinte. Aztán benyitok a munkahelyére. Az esetek kilencven százalékában a már előre lejátszott pillanatok peregnek le. Mi ez, ha nem deja vu?! Az újságíró ilyenkor kérdez, vitatkozik és szenved. Nagyon szenved. Igyekszik valami újat, egyedit kipréselni a partnerből. Legtöbbször sikertelenül. Mert az közhelyekkel válaszol, még az esetenként személyre szabott kérdésekre is. Nem hajlandó felmutatni igazi énjét. Minden közölt gondolata sablonos, érdektelen tucatemberre vall. Ezután jönnek a trükkök, dicsérem, milyen eredeti, milyen okos. Sajnos ez sem használ. „Na és a családja?” — vetem fel. Kiderül, két gyermeket nemzett és egy felesége van. Azaz, íme a nagy magyar átlag. Na, és azt is elmondja, van hobbija. Az ezer forintok gyűjtése. 67
