Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Goethe: Vándor éji dala (Farkas András fordítása) - Pályadíjasok (Gombkötő Gábor, Bősze Balázs és Bars Sári írásai)
Utaztam a megáradt folyón. A lélek örvényein. A fehér abroszon. Zavaros hullámokon. Előszobáztam a kaszásnál, s egy szőke hajnalon újjászülettem! Partravetődve várt a nagy hal. Indultam feléje ... II. Az agyagos partszegélyt nyalogatva sárgán omlik célja felé a Rába, tükörképet sugároz, csillanva vetíti pillantásod az égboltra, ahol úgy sietnek a felhők, mint szorgos háziasszonyok hazafelé a boltból, kosarukban búzatáblák aranya, napraforgók sárga pátrája virít. Megmerítetted kezed öblét a folyamból, lemostad homlokom gyöngyeit. Az élet-lüktetés taszított mellbe, gyermekkacagás, szerelmes-részeg gajdolás, csillagot rúgó táncok, sósnövényzet szippantott a halhatatlanság zsákutcáiba, ahol ajtót nyitottál magadba. Hallom a sasok puhán csattanó szárnysuhogását, a karmok sercegését, amint kiléptünk a fénybe a tornác árnyékából, ölére vont ezernyi apró szála, hajszálaidba esthajnalcsillag kapaszkodott, alvajáróként fogódzkodtunk a remete-kápolna kerítésébe, dühös ebcsaholásba, szitokba, miként a végtelen átkarolta térdeinket, s hittük: összeszorított ökleinkbe fészkelte magát a teremtő Isten! Akkor térkeztek a fogantatás megszentelt pillanatai, lázadásaink haldoklása, feloldozásaink, átkozódásaink növekedő reménysége! in. Elfáradt szél legyint. Zsákjában hideg, csontfagyasztó. Jeges úton csúszkál a jövendő, megbotlik, ha nem vigyáz, lábát töri. 20
