Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Polner Zoltán verse - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)

Különös lakása volt a Margit hídnál. A három szoba közül az egyik üresen állt. Ott csak a katonáknak szánt ajándékokkal teli ládák voltak. A hálószobában hatalmas tölgyfa bútorok. Az ágy végét, a lábnál, két óriási, fából faragott ülő oroszlán alkotta. A ruhás szekrénye olyan mély volt, hogy húsz ember is bele állhatott volna. Nappali szobája egyik sarkában egy hatalmas, vörös színű kör-ülőhely, előtte kerek asztal és két nagy fotel volt. A hídra néztek az albakok. Cselédet nem tartott; mindent sajátmaga csinált. Mia néninek kellett szólítani, de elkerültem, hogy megszólítsam — annyira felsőbbrendű lény volt, hogy nem illet rá ez a megszólítás.

A kórházban Jászai Petőfi-költeményeket szavalt a katonáknak. A dobogóra lépés pillanatáig felmondta nekem a verseket — úgy éreztem, lámpaláza volt.

Egy alkalommal Budára mentünk szavalni egy katonakórházba. Az ápolók hátukon bőrkosarakban lábnélküli embereket hoztak a terembe. Sorba letették őket az asztalra, — szörnyű látvány volt. Szereplésünk után egy őrnagy kocsival akart minket hazaszállíttatni. Óriási, bokáig érő hó volt. Nem fogadta el a kocsit Jászai, azt mondta az őrnagynak:

— Katonáink is gyalog járnak.

Mire hazaértem, megfagyott a lábam kivágott kis lakkcipőmben. Egy évig gyógyítottam, petróleumba áztatott vászondarabkába pakoltam éjszakára. Rettentően szenvedtem, de a láb nélküli emberekre gondoltam, s olyankor nagyon elszégyelltem magam. A petróleum édesanyám receptje volt, a háziorvosunk lábát is ezzel a módszerrel gyógyította meg.

A háború senkit sem kímélt meg. Bátyámat, hazatérése közben a franciák Ventimigliában elfogták és internálták. Mivel öt évig idegenlégiós volt, megkapta a francia állampolgárságot, és mint francia hadnagyot, visszaküldték a Légióba. A háború utolsó szakaszában a franciák az Idegenlégió egységeit is bevetették, fájdalom, a bátyám Aisne-nél elesett, — egy német tank szétmorzsolta, nyolc nappal a béke előtt, kilencévi háborúskodás után.

Jászai fáradhatatlanul, önfeláldozóan járta tovább a katonakórházakat. Ajándékaival enyhíteni igyekezett a sebesültek szenvedésein. Sajnos, fagyott lábammal nem bírtam tovább az iramot, kénytelen voltam abbahagyni. Ha szüksége volt rám Jászainak, mindig írt nekem, de ezután többé nem jelentkezett hívásával. Hosszú évek múlva értesültem egy hűséges barátnőjétől, aki ápolta őt, hogy betegen, anyagi gondokkal küszködve fejezte be életét.

A Medea volt számomra a legdöbbenetesebb alakítása ennek a rendkívüli nagy színésznőnek. Medea, mikor Jázont együtt találja szerelmesével, háromszor ismétli el: „Jázon, tanultam egy dalt!” Jászai döbbenetesen ismételte, először könny csillogott a szavakban, másodszor már fagyosan ismételte, harmadszor olyan vésztjóslóan, hogy megfagyott az ember ereiben a vér. Dísztelen, barna, csuhaszerű ruha volt rajta, kezében valami hangszer — ez a jelenet felejthetetlen számomra. Ma is világosan élnek bennem hangjának félelmetes modulációi.

Leveleit, amelyeket őriztem, sajnos a második világháború zűrzavarában elvesztettem.

Kollégái között nem volt népszerű Jászai. Erősen kritizálta őket, és nem mindig kíméletesen, de hogy melegszívű volt, azt több ténykedése is bizonyította. Próbák után például összeszedte a szegény növendékeket, akik éhesen statisztáltak a Nemzeti Színházban, felhívta magához őket, és húsz—harminc tojásból saját kezűleg készített nekik rántottát, hogy ne menjenek üres gyo14