Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - EGÉSZSÉGÜGY - Szalay István: Ahol gyógyulnak, feltámadnak és meghalnak az emberek
Ahol gyógyulnak, „feltámadnak” és meghalnak az emberek Az emberi élet a legdrágább a világon. Egy van belőle mindenkinek, ezért pótolhatatlan és megfizethetetlen. 1973. november 13. óta működik a Heves Megyei Tanács Kórháza I-es belosz- tályának intenzív részlege. Nyolc ágy- gyal! 1979. január 1-től dr. Misz Mihályra bízták az irányítást. A nyolc ágyon évente 600 beteg fekszik és távozik onnan élve vagy halva. Eddig mintegy nyolcezer emberrel szirénázott ide a mentő. Csupán infarktussal évente 150-en kerülnek ide, azonkívül légzés-, anyagcsere- zavarokkal, mérgezéssel ápolnak betegeket. Az „intenzíven” mind a beteg, mind az orvos szemtől szembe kerül a halállal, és a szó szoros értelmében küzdelem folyik mindenkiért. Ennek ellenére a kezeltek 20 százaléka itt meghal! Többen már „feltámadtak”. Ijesztő szám! De az esetekhez viszonyítva nem magas. Beszélgetésünk színhelyétől, a Makiártól Egerig húzódó völgyre tekintünk. Hajdan a szultán janicsárjai özönlötték el e hosszú völgykatlant, és Mekka felé fordulva Allahot hívták segítségül, hogy mielőbb bevegyék az egri várat, ahol Dobó István távcső nélkül is jól láthatta a temérdek katonát, a lófarkos zászlóerdőt, az ozmán ellenséget. Akkor, a soha ki nem mondott reménytelenségben hangzott el Eger várában a szent eskü és fogadalom: — Az utolsó csepp vérünkig! A huny ott szem növeli a képzelőerőt: látom a turbános hódító janicsár sereget, hallom az ordítást, miközben éhes tevék és lovak rágják le az utolsó szál füvet a domboldalakon. A nyitott szem — a csendes, békés őszben — már mást mutat: az egykori önálló kis falucskák összeölelkezve terjeszkednek a vasút mentén. A terhűktől szabadult szőlőtőkék között — mint óriás szúnyogok — olajat szívnak ki a föld gyomrából a kutak, csak a völgy — az Egertől az Alföldig szelídülő dombok •— emlékeztetnek a múltra. Dobó hitére és diadalára, az élet győzelmére a halál fölött... Tihamér. Almagyar — egykori falvak — már csak a hóstyanevekben élnek. Andornak, Kistálya, Nagytálya, Makiár is külön fizették az adót. Ma — úgyszólván — Eger elővárosának illik be valamennyi ! A félóránként surranó vonatok édesapjára, nagyapjára emlékeztetik a nagy- tályai születésű főorvost, aki suttyó korában ezerszer is megmászta a környező szőlőket, a történelmi nevezetessségű dombokat, gyalog futotta be a vágányokat, egyik bakterháztól a másikig. — Jegykezelő volt az apám! Nagyapám is a MÁV-nál szolgált, Eger és Putnok között a vonatokon töltötte el életének nagyobbik részét. Tűnődésre késztet a szó, hiszen alig akad némi furcsaság abban, hogy egy gyerek, aki életében többnyire csak vonatot, falujában tehenet, meg lovat lát, miként tehet önmagának, harmadik gimnazista korában fogadalmat arra, hogy orvos lesz? — Az ifjú mindenre fogékony és minden iránt kíváncsi! Édesanyám mellett — aki legtöbbet tett értem —, több embert is megnevezek, akik nagy hatással voltak sorsom alakulására. Az egyik dr. Szita Lajos, hajdani makiári pap, a másik Csendes András mezőkövesdi kollégiumi igazgató. A nagyapám képe még most is előttem van, aki egyszerűségében is okos, sőt bölcs ember volt. Emlékszem, akkoriban az újságban megjelentek az egyetemi felvételi példák. Bonyolult egyenleteket sikerült megoldanom. A hat elemis vasutas Misz nagyapa elém tette a megoldást: — Egyezik az eredmény fiam! Csak az én okoskodásom egyszerűbb. 1943-ban született, ösztöndíja révén került Borsodba, ahol Sátoraljaújhelyen körzeti orvosként dolgozott néhány évig, majd feleségével együtt — aki bőrgyógyász — Egerbe került. — Mi tette a fiatal belgyógyászra a legmarkánsabb benyomást? — Mindig szeretettel és hálával emlékszem vissza dr. Czirner József nyugalmazott főorvosra, az akkori főnököm62
