Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 5. szám - VERS - PRÓZA - Remenyik Zsigmond: Szemétdomb (naplójegyzetek)
rikától, amint hazajöttem és megházasodtam, akár egy teherhordó állat, úgy dolgoztam, hogy fenntartsam magam. Utána az USA-ban, szintén kemény kenyér volt, amit ettem. Talán narkózis volt számomra ez, hogy egybetartsam testemet-lelkemet. Most ami reám hárulna, itthon, azt a munkát mélységesen megvetem. Maradna az írás, egyetlen lehetőség, édes-keserű lehetőség, amire ma nincs mód, sem alkalom. Egereknek, rovaroknak, gilisztáknak írjak? Süket füleknek és hitvány csőcseléknek? Magyar író ma nem ír. Eltemette az írót a kor, rácsapták a részeg betyárok a koporsó fedelét! * [1944.7 Vili. 9. D[ormánd] Közvetlen környezetemben — feleségemet kivéve — rémesen érzem „ala- csonyabbrendűségemet”. Haragos szavukra nincs egy még haragosabb szavam, és — hogy „helytálljak” — kíméletlen erőszakosságukat, belátástalanságukat és rövidlátásukat nem tudom hasonlóval viszonozni. Egyszóval, alul maradok ebben a nemtelen játékban, nincs rá esély, hogy legalább ép bőrrel úsznám meg a dolgot, ha már természetem nem is igényli a „felülkerekedést”. Csodálatos, hogy sohasem éreztem és éreztem volna „alacsonyabbrendűségemet” mondjuk Th. Mann-nal, G. B. Shaw-val vagy bárkivel szemben is, akik ebbe a kategóriába tartoznak. Sohase éreztem „alacsonyabbrendűségemet” korral, műveltséggel, eredményes élettel stb., egyszóval e síkon mozgó fogalmakkal szemben. Egyenrangúnak éreztem magam mondjuk Bethlennel, Kornissal, Hat- vanyval, Herczeggel, Th. Mann-nal, Brucknerrel stb., stb. és a többiekkel is, akikkel egybekerültem. Semmi bizonytalanság nem volt bennem soha közös találkozásunkkor. Még az sem gyengítette ezt a „biztonságot”, hogy sem méltóságban, sem „eredményekben”, sem hírben és tehetségben nem versenyezhettem mindaddig velük. Biztosan álltam lábamon. Míg itthon — „családi körben” — valami hallatlan bizonytalanság, alacsonyabbrendűség vesz rajtam erőt, egyszerűen nem vagyok képes, hogy levessem ezt az undok, hitvány kígyóbőrt, meghúzzam magamat, akár egy cseléd, vagy akár egy üldözött bűnöző, egy kis védelemért, szállásért és ennivalóért. Ebben a környezetben sohasem lehetne belőlem semmi sem. Soha jobban és világosabban nem láttam a környezet alakító, befolyásoló hatását, mint éppen saját esetemben. Valaha tele voltam bátorsággal, kezdeményezéssel, lendülettel, ötlettel, de mindez elsorvadt, elsenyvedt. Egy hajszolt kutyának érzem magamat, akit semmi és senki nem igazol. Nem igazol sem hír, sem pénz, sem siker, sem megbecsülés. Eltöltöttem több évet ezen a földön — minden különösebb eredmény nélkül. Ha itt maradnék — folyna tovább a játék a maga csendes, álmos módján és medrében. Önkénytelenül is eszembe jut a „fenyő álma”, ez az örök mese, ahogy a fenyő déli, meleg, napsütötte világról álmodik. Talán egy más környezetben! Mint ahogy a múltban is, egy más, olykor hitvány környezetben bizony, de legalább próbáltam valamit. Mégha sikertelenül is, de volt egy feladat előttem, egy vágy, amely hajtott a kísérlet felé. Jelen állapotomban ezzel nem dicsekedhetem. Nem is áltatom magam ... 43