Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - SZÍNHÁZ - Pécsi István: Szabálytalan beszélgetés Bessenyei Ferenccel

Az indíttatásra céloztam. Vette a lapot, de gyorsan áthidalta a rajt esztendeit. Jelezte: nem volt könnyű ifjúsága, de ő nem rettent meg a próbatételektől, mert ezek keménnyé edzettek az amúgy sem gyenge karaktert, akinek kivételes adottságaira hamar felfigyeltek. 1945 előtt jöttek az énekkari szereplések, majd a színiakadémia, s a megmérettetés iskolája Szegeden illetve Pécsett, ahol egykettőre kiderült, hogy a legnagyobbaknak dukáló elismerésre érdemes.

Ezt nem ő említi, hanem én utalok rá. A dicséret nem lágyítja meg, a jelképes tömjénillat hidegen hagyja. Nem úgy a hivatás.

— Hálás vagyok a sorsnak, hiszen mindent megadott számomra, amit Thália szolgálatában megszerezhet valaki. A Nemzetiben, a Madáchban vérbeli drámai hősöket alakíthattam. Olyanokat, amelyek közel álltak hozzám, akikkel könnyen azonosulhattam, hiszen magvas mondandót tolmácsoltak, egy népet érintő sorskérdésekre kerestek választ. Érdemes művész lettem. 1953-ban és 1955-ben Kossuth-díjat vehettem át. Jólesett a méltatás, de még- inkább az, hogy a színpadról tiszta eszméket propagálhattam. Például az Illyés- és a Németh László-darabokban. Küldetéstudat sarkallt, az, hogy töprengésre, cselekvésre nevelek, utat mutatok. Ez a felelősségérzet mindig a kitűzött cél elérésére összpontosította energiáimat, s azokat a képességeimet, amelyek elsősorban ilyen figurák megjelenítésére predesztináltak. Megbirkóztam — ma is azt teszem — egészen más jellegű feladatokkal is. Kritikusaim szerint nem is akármilyen szinten. Ezek a szerepek azonban távol álltak tőlem, nem sok közük volt valós lényemhez, amelyet semmiképp sem óhajtottam háttérbe szorítani.

Csalódottság keseríti mondatait. Hangosan tűnődöm azon, hogy mi lehet az effajta alapállás oka. Talán a nyugdíj .. . ?

Felugrik, le-fel járkál, mit se törődik a magnóval, valószínűleg mi sem számítunk már. Vívódik, önmagával perlekedik. Játszik, méghozzá bensőből fakadó őszinteséggel, olyan megrázó nyíltsággal, hogy elbűvölten hallgatunk, s eszünkbe sem jut a rég nem működő készülékkel bíbelődni.

— Azt ne higgyétek, hogy a kényszerpihenő kínoz. Erről szó sincs. Folyvást fellépek, mindig zúg a taps, de nem annak a Bessenyeinek, aki tulajdonképpen vagyok, nem annak a missziónak, amelyre rendeltettem. Csinálom, mivel megbíznak. Nem akárhogyan, hanem a tőlem telhető legjobban. Mégis: minek tagadjam, mindez nem elégít ki. Fájlalom, hogy a színpadokról eltűntek a valódi, a hús-vér hősök, akik nemes eszmékért küzdenek, s győznek vagy elbuknak, de semmiképp nem adják fel. Napjainkban pironkodnia kellene Tháliának, hiszen majd mindenünnen száműzték az ízes, a míves magyar nyelvet. Hódít viszont az erkölcsi szabadossággal összefüggő, gyomorfacsaró trágárság. Aberrált alakok dicsőülnek meg, s bűzlik a nemi szemétdomb. Hová lettek azok a szerzők, akik — magyarságtudattól vezérelve — valós problémákat tálalnak, valamennyiünknek kamatozó intelmekkel fűszerezve.

Augiász istállója ez, nem a szellemi s az etikai rend szentélye. Nos, ebbe a képbe én nem illek bele, nem is óhajtok ehhez idomulni. Hagyatékom kétharmadát már átadtam azoknak, akik továbbfejlesztik. A maradékot — mivel senkinek sem kell — magammal viszem. Végtére is hatvanhét éves vagyok, s nem egyszer rendetlenkedik a szívem.

Ellentmondók, vitalitására, ifjonti lendületére figyelmeztetem.

Felnevet:

70