Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - VÉSŐ - PALETTA - Pogány Ö. Gábor: Nagy Károly műveinek időszerűsége

mindenki megleli bennük kedvencei üzenetét. Sokan a távol-keleti groteszk stilizálás hatását fedezik fel hangsúlyaikban, díszítményesnek ható kalligrafi- kájukban. Mivel ezek a szobrok nem ismerik a nyugalmat, a szabályozott rendet, inkább az európai szellem élénk kíváncsiságára utalnak, a kételyre, az ellentmondani, és bírálni kész éberségre. Talán a románkori kőemlékek, a gótikus szárnyas oltárok mellékalakjai, a városiasodó feudalizmus statisztái állnak legközelebb alakjaihoz, melyeknek a fél évezred előtti közkutak, temp­lomkapuk néma személyzete, a szentélykörüljárók, a kerengők antropomorf oszlopfője, a székesegyházak vízköpője, leginkább Pieter Brueghel, az idősebb kedélyes-szatirikus humanizmusa felel meg. A karikírozó szobrászat a Szent Iván-éji erdőbe viszi nézőjét a szörnyű víg tragédia próbájára, Vackor, Zu- boly, bizonyos Orrondi társaságába, ahol is minden szó, elképzelés, szándék visszájára fordul. De nincsenek messze innen Goya caprichoi, Daumier kari- katúrszobrai, sőt a Szépművészeti Múzeum kétezer esztendeje mindenkit jó­ízű kacagásra fakasztó tanagrái sem. A folklór ősmotívumai után kutatók még népvándorláskori mitikus képzetek visszhangját is felfedezték egyik for­mai megoldásában. S biztos, hogy a bábj átsző attavizmus se hagyható ki Nagy Károly forrásai közül, az olyanféle apró staggione, amilyen vagy negy­venöt éve Rév István szerkesztett volt istenek vetélkedésével, váratlan drámai fordulatokkal, seregszemlével, szánalmas kis intrikusokkal. Játék ez a mű­vészet, de komolyan veendő játék, az egész emberiség áll pellengéren, na nem a valóságban, csak a plasztikai, irodalom, bölcselkedés izgalmas szinté­zisében. Mesterünk kibánt ugyan mindenkivel, akit vésőhegyre kapott, mind­össze humorérzék kell ahhoz, hogy ki-ki önmagával és barátaival összeka­csintson, ha csupán fába faragva kell elviselnie a kritikát. Az életmű tulaj­donképpen a látás érzetei számára készült nagyszabású eposz, amely tragíco- eomico-historico-pásztori hősköltemények Don Quijote a főszereplője, aki ta­lán nem is olyan hiszékeny, gyanútlan, mint amilyennek Cervantes szöveg­magyarázói a Búsképű Lovagot jellemezték. Nagy Károly a plasztika Ka­rinthy Frigyese, az életfilozófiának azzal az egyetemes igényével, ahogyan a nagy magyar enciklopedista a világ folyásáról, együttérző szarkazmussal, fo­nák konzekvenciákkal, aggódó, bíráló indulattal, szánakozó ítélettel próbált áttekinthető összképet kialakítani. Elmondható, hogy a humorban ő se ismert tréfát. Ami plasztikai eszközeit illeti, azok sokkal egyértelműbbek, mint amilye­neknek az említett analógiák sokféleségéből következnének. A kihegyezett, poentírozott kifejezés jegyei ezek, az expresszionizmus és a kubizmus stílus­sajátságaira emlékeztetnek. Lényegük mindenekelőtt a céltudatos közlés, az érzelmi és gondolati feszültség láthatóvá tétele. Mert Nagy Károly szívesen nyilvánította ki véleményét: azért alkotott, hogy segítsen elviselni az emberi együttélés képtelen kísérőjelenségeit. Pogány Ö. Gábor 65

Next

/
Thumbnails
Contents