Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Nagy Csaba: A naplóíró Remenyik Zsigmond

fajtól, valamint félelmét attól, hogy e lapokon újra és újra szembesülnie kelljen sérelmeivel, reménytelenségeivel — és önnön indulataival. Egyetlen naplótól sem várható el a maradéktalan objektivitás és a mindenkori mértéktartás. Ez alól a Remenyiké sem kivétel. Az ő fájdalma és haragja mindahányszor oly gáttalanul, ótestamentumi átkokat for- málóan áradt (gondoljunk csak például József Attilát elsirató Szép Szó-Deli nekrológjára), amelyet a nyilvánosság sem tudott fékezni, hát még az asztalfióknak írt napló. Talán éppen ebben rejlik a magyarázata annak, hogy Re- menyik közelmúltban elhunyt özvegye miért óvta ilyen sokáig e feljegyzéseket a kíváncsi tekintetektől. Egykori félelmében most a sajtó alá rendező is osztozik, noha jól tudja, hogy a harag diktálta vádak nem minősítik alanyukat, továbbá, hogy nem a közzétevőjük, hanem a megfogalmazójuk véleményét tükrözik. Magyarázó sorokat azonban nem ezért illesztett a kor vétkeinek és önnön hibáinak csapdájába esett, kétségbeesésében a környezetét és önmagát is felsebző író vallomásai elé, hanem az eseményszálak elvarrása, a rendszertelen bejegyzések közötti űr kitöltése érdekében. Remenyik naplójában számos utalás olvasható egy bizonyos „ügy”-re, illetve a vele összefüggő vádakra és mellőztetésre. A napló hangütésének megértéséhez elengedhetetlen, hogy részletesen ismertessük ezt az „ügy”-et, annál is inkább, mivel döntő befolyással volt Remenyik személyes kapcsolataira, valamint irodalmi pozíciójára.

Közel kétéves egyesült államokbeli tartózkodás után, 1941. augusztus 28-án érkezett Budapestre, ahonnan nyomban továbbutazott Dormándra. Barátai és tisztelői egyaránt megrökönyödtek visz- szatérésén, jóllehet tudták, hogy döntését milyen csalódások motiválták: dédelgetett tervét, az 1939-ben némaságra ítélt Szép Szó újraindítását döntően azért nem sikerült megvalósítania (eltekintve az 1940-es, úgynevezett Szép Szó Évkönyvtől), mert az amerikai magyar emigráció elzárkózott a legcsekélyebb áldozatvállalástól is, míg az író kicsiny tőkéjét felemésztő Évkönyvet hallgatással vagy fanyalgással fogadta. Joggal érezte tehát, hogy törekvéseihez és az általa közvetíteni kívánt értékekhez csak Magyarországon lelhet társakra és értő meghallókra. Az az ország azonban, amelyet 1939-ben elhagyott, nem hasonlított két évvel korábbi önmagához: szekerét immár deklaráltan Hitleréhez kötötte, a háborús hisztéria

mind többeket ragadt magával, miközben az egykori barátok és harcostársak zöme emigrációba vagy kényszerű némaságba húzódott. Remenyik mindebből keveset észlelt, amikor 33 napos utazás után hazaérkezett. A barátból ellenséggé, majd ismét baráttá vedlett Féja Géza unszolására nyomban átadta a kormánypárti Esti Magyarországnak a Hazatérés Amerikából című útirajzsorozatát, amelyben az elszenvedett kudarcoktól feldúlva durván, kioktató modorban, többnyire igaztalanul ítélte el az Amerikában élő magyarságot. Az 1941. szeptember 18-tól október 9-ig közölt útirajz elején a „csömör” és az „utálat” hangján szól azokról a menekültekről, akik biztos fedezékből gyaláz- zák hazájukat „éppen ma, amidőn a sokszor, annyiszor előráncigált nemzet és az agyonhivatkozott nép nehéz válságát éli egy válságban szenvedő világban”, és akik „nem restelltek holmi vallási, faji, politikai üldözöttség leplébe taka- rózdni, megítélésem szerint illetéktelenül, hisz silány kis szerencsétlenek, lusta tehetségtelenek és sikertelen cezaro- mániások voltak csupán”. E minősíthetetlen, majd mindenkit egy politikai kalap alá tuszkoló gesztusa után a történelmi helyzet tragikus megváltozása iránt érzéketlenül szól az utazás egyes állomásairól, köztük a franeóista Spanyolországról, amelyből ismét csak any- nyit lát, hogy az emigránsok „menekültek, megkínzottak, üldözöttek álarcában jajgatnak és jajveszékelnek, tüzet okádva és átkokat szórva Európára, közben pedig Ritz és Carlton Hotelek diszting- vált, előkelő és főként drága appar- tement-jaiban pihentetik az átokszórásban már kifáradt kezüket és szájukat”, míg a megszállt Franciaországról már- már perfidül állapítja meg, hogy „rend van ebben az országban, szinte műtői tisztaság és békés, okos rend”. A cikksorozat vége immár félreérthetetlenül jelzi, hogy írója — éppen a háborúba sodort hazájáról szólva — végleg indulatai és illúziói rabjává vált, s hogy gyökeresen félreérti a hazai politikai helyzet fordulatát: Magyarország ma „jobb, nyugodtabb, biztonságosabb, mint Svájc” — állapítja meg, s ezért isten segítségét kéri a Duna-tájon felfedezni vélt „jólét és polgári szabadság” megőrzéséhez.

A magyar sajtó, pártállásától függően, vadul támadta, illetve kajánul dicsérte Remenyik torz látleletét. Maguk a barátok, elsősorban a Szép Szó köréhez tartozó Gáspár Zoltán, K. Havas Géza, Hatvány Lajos, Fejtő Ferenc és Ignotus

28