Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 4. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt? (életregény)
MAKAY MARGIT Hogy is volt? HETVENÖT ÉV SZÍNPADON Ebből az esetből tanultam meg, hogy óvatos legyek. Első vígszínházi fellépésem sikerült. A lapok kedvesen megemlítettek, az egyik barnának, a másik szőkének nevezett, mindegy: tudomást vettek rólam. Egy biztos, nálam boldogabb ember nem volt akkor a világon. Mikor bemutatkoztam a vígszínházi kollégáknak, az egyik idősebb színésznő — Kész Rózsi — tréfás komolysággal támadt rám. Közölte velem, hogy az ő férje, mint póttartalékos vonult be Jászberénybe, apám századához, és amikor apám megtudta, hogy festő, kiadta a parancsot: fesse ki az istállót. Férje teljesítette a feladatot, de még gyönyörű paripákat is pingált az istálló falára. így tudta meg apám, hogy Vesztróczy festőművésszel fest- tette ki az istállót. Mit tehettem, bocsánatot kértem a tévedésért és egy festmény vásárlásával helyreállt a béke. Simulékony, szerény modoromért hamar megkedveltek a színháznál, én pedig jól éreztem magam az első perctől kezdve ebben a meleg, családias légkörben. Színpadi munkámban is segítettek a nagy kollégák. Ezt Ditrói Mór főrendező letiltotta, mert az volt az elve, hogy a fiatal színész önmaga teremtse meg, saját egyéniségén keresztül szűrve a ráosztott szerepet. Ez helyes is volt — ezzel az ifjak fantáziáját növelte. Kezdő színésznő koromban a Vígszínházban rám osztották Heltai Jenő és Makai Emil „Királynő apród ja” című szellemes kis tündéri darabjában az apród szerepét. A darab első jelenetében az apród mint huszárönkéntes lejt be a színpadra, egy szépasszony oldalán. A próbákon úgy csörtettem a kardommal és pengettem sarkantyúmat, ahogy azt Jászberényben a kaszárnyában láttam a fiatal kis peckes önkéntesektől. Nagyon megdicsért a rendező és én ragyogtam az örömtől. Tagadhatatlan, mégis csak valami hasznát vettem a kaszárnyái életnek. Eljött a premier napja, remekül udvaroltam a szép asszonyak — aki Gazsi Mariska volt, egyik tekintélyes napilap kritikusának felesége. Olyan otthonosan éreztem magam a színpadon, mint még soha. Következett a második rész — álomjelenet —, ahol a szépasszony királyné, aki egy pamlagon hanyatt dőlve hallgatja apródja szerelmi ömlengését. Gyönyörű ruhámban, gitárral kezemben, egy párnán térdepeltem előtte, és búgtam a szerelmi vallomást. Egyszer csak odasúgja nekem: — De büdös fokhagymaszagod van! Végem volt, minden erőmet össze kellett szednem, hogy botrányosan bele ne süljek szerepembe. Könnyekkel küzdve hadartam tovább szövegemet. Észrevette zavaromat, újra odasúgta, kéjesen elnyúlva: — Csak tréfáltam, te szamár! Minden hiába volt, még jobban belezavarodtam. Akkor még nem ismertem a privát szórakozást a színpadon. Én a színpadot annyira tiszteltem, hogy ott bűnnek tartottam minden tréfálkozást. Mikor lement a függöny, 25
