Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Egy magyar újságíró töprengései
Grafomániások kereszttüzében Örök szerelmünk: az anyanyelv Egy magyar szakos újságíró töprengései Ez az egyetlen, ez az életfogytig tartó szerelem: az anyanyelv iránti vonzalom olyan észrevétlen közelített, olyan orozva lepett meg, ahogy a nagy, a nem tiszavirág sorsú érzések ejtenek rabul bennünket. Meggyőződésem, hogy az olvasás volt az előjáték. Elbűvöltek az igazán kiváló íróegyéniségek, azonosultak gondjaikkal, örömeikkel, megpróbáltatásaikkal, s felfedeztem: minden művük közvetlen vagy áttételes önvallomás a lét értelméről az egymás iránti emberség törvényekben nem szentesített kötelező, másokban és magunkban egyaránt megnyugvást keltő követelményeinek maradéktalan betartásáról. Gyermekkori, a tizenévesként átvészelt konfliktusaim — ki nem birkózott volna ilyenekkel — csak látszólag ösztönösen korbácsolták fel tudatomban az önkifejezés cselekvésre késztető vágyát. Dehogy sejtettem, hogy az előbb említett megtisztulttá szelídült lények tanításai munkálnak emlékezetemben, s ők serkentenek a megnyilatkozás különböző módozataira. Azt hiszem, precízen hallgattam intelmeikre, mert akaratlanul is bélém- plántálták a szellemi érlelődés nélkülözhetetlen feltételét: a néha gyötrő önkontrollt. Így aztán — szerencsére — gyorsan elűztem az önimádat táncoslábú, kecses léptű bajadérjét, s könnyen megszoktam a flagellánusok sebeket hasító jelképes korbácsát. Szinte letaglózott a Szépség ezernyi formája. Ehhez a varázslatos világhoz társítottam — nem elsőként és utolsóként — a Jó, az Igaz, a Helyes fogalomkörét, s ehhez a túlzottan is etikus értékrendszerhez mértem a Valóság által postázott, a legtöbbször nem éppen szívderítő tényeket. A vívódás mondatokat, sztorikat, gimnazista novellákat, Petőfi stílusában fogantatott verseket — akkor nem jöttem rá minderre — szült, s a tetemes, azóta rég elveszett anyaghoz csatlakoztak a görög—római, a kínai, a japán mesterek, valamint a Nyugat kiválóságai által szorgalmazott, az alföldi város Egyetemi Életében publikált zsengék. Pillanatnyilag elkábultam, majdhogy tévútra csalt professzoraim kedvező véleménye. De az émelyítő „dicsőségre” rögvest lecsapott a kétkedés hiénája. Ezért álltam türelmetlenül azon a peronon, ahová az újabb vesszőfutások felé repítő szerelvények vittek tovább. Elmaradoztak a régi mérföldkövek, csak a tapasztalás ízei idézték valamennyit. Ötvenhat szele az eszmélő tizennyolc esztendős ifjút elsősorban azért nem sodorta magával, mert hitte: csak hazai terepen, kizárólag honfitársainak tolmácsolhatja gondolatait a tegnapokról, a máról és a holnapokról. Múltak az évek, s magyar szakos középiskolai tanárként léphettem a katedrára. Értelmes, megértésre szomjazó tekintetű ifjak, kiábrándult, konzervatívvá csontosodott kollégák, rossz tantervek, s még gyengébb tankönyvek körébe. A kötelmek nem zavartak, kompromisszumra semmi sem kényszerített, ezért azt tettem, amit célszerűnek láttam. Lear király portréját azért rajzoltam 60
