Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 3. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szalay István: Miért nem tudnak magyarul a diákok?
íróiról alig esik szó. A tanterv olyan műveket emel ki megtárgyalásra, amelyek nem adnak lehetőséget sem a korabeli írókkal való foglalkozásra, sem a kor élethű ábrázolására. A történelmi olvasókönyvekből merített tudományoskodó szövegek pedig egyenesen elgondolkodtatják a nevelőt arról, hogy akik írták vagy előírták, ugyan mennyire ismerik az általános iskolás korú gyermekek befogadóképességét, az előírt anyag fontosságát, szükségességét? Ezek után csoda-e, ha az általános és középiskolákban az oktatás-nevelés folyamata széthullóban van? A zsúfolt anyaghalmazzal történd birkózás és versenyjutás, — a helytelen válogatás — miatt a kellő motiválás szóba sem jöhet. Balázs Andrásné egerbaktai nevelő osztja a véleményeket: — Rohanva oktatunk! Nincs időnk meghallgatni a tanulók mondanivalóját. Ilyenkor — amikor időhiány miatt beléjük fojtom a szót — mindig úgy érzem, elmulasztottam valami fontosat, nem hagytam őket beszélni. Nevelőtársaimat is nyomasztja ez a gond! Irodalomórán a mű bemutatása a tanár átélt előadásában elengedhetetlen. A számonkérés sem maradhat el. A manapság kívánatos egyszempontú elemzés sem segít az időzavarban, hiszen néhány tanulónak eszébe juthat valami és mást is felfedezhetnek a műben, amiről az órán beszélni szeretnének. Nem lehet! Nincs idő, tovább kell lépnünk. Majd a következő órán? Akkor viszont nem lehet, mert ott az új feladat. Mindent rövidítünk. A munkatankönyvekbe egyszavas válaszokat várunk. Egy-két kurta mondat után, ha tovább beszélne is, leültetjük a gyermeket és máris egy másik tanulóra irányul a figyelmünk. Néha időt lopunk néhány szituációs játékra, amelyből annyi, de annyi kellene. Zsúfoltság, időszavar, rohanás és végeredményében kiderül a szakemberek szavaiból, hogy mindezek következtében gyakran éppen a nevelők, kényszerből fojtják bele a szót a gyerekbe, még akkor is, ha számára olyan fontos lenne ez a mondanivaló: — Okos vagy! Látom, neked van mondanivalód, de hallgassuk csak meg a szomszédodat is. így azután az iskolában gyakran csak a tanár által feltett kérdésre válaszolnak a tanulók igennel, nemmel, kurtán. Minek is beszélnének? Nincs idő arra, hogy engedjük őket szóhoz jutni.. . Fülön csíptük az első okot? Szó sincs róla! Ezt minden szakember, minden tanár régen tudja, bármilyen fokú oktatási intézményben is tanítson. A helyes, tömör, jó válasz a fontos, szóban, vagy éppen írásban. Hangtalanul! Tudja, nem tudja és ha tudja, arra utalhat az a néhány szó is, elmondásra, beszélgetésre nincs idő. Tapasztalják ezt a szülők, maguk a tanulók is. A gyermekek beszédkészség-hiányának másik legalapvetőbb, de kevesebbet emlegetett okát nagyon jól látja Balázsné, aki maga is két gyermek édesanyja: — Életükben szinte meghatározó, hogy hol, milyen környezetben tölitik el első három esztendejüket. Manapság társadalmunk szinte erején felül iparkodik megteremteni annak a feltételeit, hogy a mamák otthon maradhassanak ez idő alatt. Adott tehát a lehetőség, mégsem biztos, hogy a fiatal szülők, a kismamák ezt az időt gyermekük szempontjából a leghasznosabban töltik el. Nem fejlődik ki gyakran a kétszemélyes anya-gyermek kapcsolat! Miért? Talán azért, mert a most fiatal szülők nemzedéke még úgy nőtt fel, hogy édesanyjuk nem maradhatott velük, így híján voltak az anyai melegségnek, az anyába kapaszkodás biztonságának. Nem tanulták meg a szülői szerepet! Megfigyelhető, hogy egyes kismamák, bizony nem tudnak mit kezdeni gyermekükkel, néhány hét vagy hónap után ingerlékennyé, türelmetlenné válnak, gyakran elmarad a gügyögés, a szótanítás, a beszélgetés, az édesanya sajátos otthoni beszédgazdag 57
