Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 3. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai (esszé)

Nem folytatom, utóvégre mindent meg lehet érteni, s meg lehet magyarázni, főként ha nem csak esztétikailag, hanem történetileg, szociológiailag, netán pszichológiailag nézzük. Ami nem azt jelenti, hogy helyes efféle művészetet csinálni, azt sem hogy maradandó lesz (főként az, amit eleve csak a pillanatnyi látványnak szántak, ó, nem úgy, mint az impresszionisták, akik e pillanatnyit megörökítették, hanem ami egy pillanat vagy valamivel több idő alatt elmúlik, mint mondjuk Tinguely önemésztő gépei, vagy a szagot is árasztó „szobrok” sajátos, netán sajtos hatása).

íme, az esszéíró is folyvást ironizál. De mit tehet, ha ez van, ez a mai. Egyet biztosan nem lehet: előírni a művésznek, hogy mit tegyen, hogyan fejezze ki magát (többnyire csak ezt akarja, s még azt is elvárná, hogy eltartsuk érte), ám önmagán át korát is. Hovatovább bizonyos technikai minimummal mindenki művésszé lehet, akinek ötlete van, de megtehetjük, hogy nem támogatjuk (főként nem állami pénzen, nálunk pedig Ludwig-féle dicséretesen sznob csokoládégyáros mecénások aligha akadnak), és nem nézzük meg őket. Csakhogy a kíváncsiság mégis odavisz bennünket, ahol történik valami, netán happening, s lassan megszokjuk, sőt élvezzük is az újat. Ahogy ez már száz éve (csak? jóval régebben!) történik, mint ahogy ma már konszonánsnak érezzük a do- dekafónia hangzatait.

A művészet tehát ma is tükröt tart a természetnek, értve ezen az emberi természetet — de ha majom néz a tükörbe nem nézhet vissza apostol. (Nem az én aforizmám, csak belevettem Bölcsességek könyve című gyűjteményembe, onnan idézem Lichtenbergtől.) No de, csakugyan mind majmok lennénk? Ez a mai művészet (és iróniájának) kulcskérdése. És ami az irónián kívül van? Az az iszonyat, amelyben a kafkai formai tökély már népmeseiderűként hat, és hasonló formai tökéllyel jelenik meg szuggesztívan vagy szinte „magátólértető- dően” a végképp embertelen, mondjuk egy mai osztráknál, Thomas Berhard- nál. Vagy az angol Baconnál, kinek ellenszenves szörny-(?)figuráit igazán nem lehet megkedvelni. Miért is szeretnők, mikor ő maga ezt mondja: „Hogyan érdekelhetne a munkám, ha nem szeretem”. — Érdekel, nem érdekel, az iszonyatra mindig van elegendő ok. Nemcsak a tőkés világban. Ha szocialista (rém)álarcban is Pol Pot-i rendszer létezhetett, akkor igazán mindenre el lehetünk készülve. S különben is, mi ez egy atomháború pusztításához képest. (Érdemes újból elolvasni a még gyengécske első atombomba hatásáról Hersey beszámolóját: Hirosima.)

Van ok tehát a szorongásra, a tárgy nélküli kafkai aggódásra, az egzisztencialisták semmibe állítottság-érzésére, annál is inkább, mert a tömegtermelés általában (még szocialista körülmények között is) újjászüli az elidegenedést (amelynek mindmáig utólérthetetlen elemzésével épp a fiatal Marx szolgált a Gazdasági-filozófiai kéziratokban, 1844-ben.) Ironikusan, de optimisztikusan festett ma-képünk tehát sötétté és pesszimistává lett? Nem, erről szó sincs. Igaz, a világfájdalom és katasztrófahangulat immár száz éve divatosabb, elegánsabb s nem is alaptalan, eredetileg a polgárság jövőjét illetően, de aztán két világháború, a fasizmus, páratlan emberirtás, a szocializmus „balos” torzulásai és nem utolsósorban az atomfenyegetettség okán általánosan is. Remény nélkül azonban önmagunk föladása következnék be: cum spiro spero.

És ha számba vesszük: van ok a reményre is. Nemcsak a politika kapcsán, ami épp magyar vonatkozásban évszázadok óta példa nélkül való, noha jelenlegi kedvezőbb helyzetünket csak korábbi tragikus sorsunkkal összevetve te20