Hevesi Szemle 14. (1986)

1986 / 2. szám - VÉSŐ - PALETTA - Farkas András: Bemutatjuk Kishonthy Jenőt

Szecskó Károly arcképe (olaj)

mennyire nemcsak a szakmai problémák izgatják, mennyire az egész életet ckarja meghódítani, beleértve azokat a mélyebb, filozófiai tartományokat is, amiknek megjárása nélkül az ember nem lehet az életben igazi jó turista. Műteremlátogatásaink, hosszasabb eltűnődéseink után úgy találtuk, hogy ez az ember az anyagot és az alkotást arra használja fel, hogy kivetítse azt a jobbik énjét, az igazat)b önmagát, amely megélni és visszaadni képes mindazt, ami benne megtörténik. Az alkotás nála nem „a külső világ leképzése”, nem egy játszadozási forma, amellyel az embertársait csak felüdíteni akarja, hanem nagyon komolyan vett, idegekre és vérre menő gond, amit meg kell oldani, amiért meg kell harcolni, amitől az alkotás árán is meg kell szabadulni, hogy valamennyi ideig megállhasson benne a nyugalom, az a béke, a feltöltődés időszaka, ami nélkül megint csak nem lehet újabb élményeket, lelki történéseket jól bevárni, megfogalmazni.

„Természetelvű festészete egyaránt jó teljesítményeket mutat fel a portré, a tájkép és a csendélet műfajában. Festői hangütése intim, belterjes; lírai egyéniségét a színek érzékeny expresz- sziója tolmácsolja.” Ezt mondja róla a művészettörténész, aki pontosan fogalmaz, mert a művész alkotásairól ez az

Arctanulmány (kréta)

igen megfontolt és kitűnő minősítés leolvasható az értő számára. S ha most mégis elsősorban a portréit emelnénk ki, az nemcsak azért van, mert ebben a műfajiban látjuk legmélyebben kutatónak, megfontoltnak, hanem azért is, mert képes a megvallatott egyéniség érzelmi életét felderíteni, sőt a maga világából merészen hozzátenni azt a többletet, szerényen és sok-sok tétovázás után, ahogy ő megélte az ábrázolt egyéniséget, ahogy véleménye támadt felőle, mi több, befogadta a lefestettet, hogy az életének egy jelentős darabjává váljék. Válhasson.

Semmi sem harsog nála. A barokk sárgák, a barnák, a zöldek a mélyebb tónusok, az árnyékok felé húzódó, a magányt is sokszor felidéző sötétebb foltok között, mögött, néha főszereplőként is árad a fény, mint valami jótékony áramlat, de azzal a bizonytalansággal, hogy mindez nem tart sokáig, addig kell vele sietni, töprengeni, amíg az élményt valóban jól megfoghatjuk. És míg a töprengés folyik, a másoknál részeg idő itt óvatosan lép, bár sietnie kellene.

És ez a Kishonthy az időben félénken, de igazsága tudatában megnyugodva lassan haladgat előre. Értékes nyomokat hagyva maga után, nem szériában festett képeivel. Meg azzal is, hogy

72