Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Jobbágy Károly: Negyven év egy nyelv sugárzásában, avagy hogyan tanultam meg oroszul?
Jobbágy Károly Negyven év egy nyelv sugárzásában, avagy hogyan tanultam meg oroszul? Az Irodalmi Lexikonban és másutt, ahol rólam írnak, nevem után megemlítik: költő, műfordító, főként orosz költők verseinek fordítója... Valóban, sok klasszikus és mai orosz költőnek adtam kölcsön anyanyelvem szép szavait és ritmusait, hogy magyarul megszólaljanak. De hogy jutottam el odáig, hogy megértsem őket? Leonid Martinovot óbudai séta, Konstantin Szimonovot tihanyi ebéd közben, vagy Jevtusenkót egy taskenti étteremben és sok más, akikkel egy-egy csöndes estén mondtuk el életünket, sorsunkat. Az én nemzedékem iskolában nem tanulhatta, senki ismerősöm nem volt, aki ezen a nyelven megszólalt volna. Fiatalkorom nagy olvasmányélményei, Tolsztoj, Gorkij nyomán, meg Alexej Tolsztoj Nagy Péterét, sőt Solohov Csendes Donjának első magyar kiadását, Illyés Orosz antológiáját elolvasva, bennem és barátaimban kialakult valami romantikus rajongás e nyelvért, amelyet azonban sehol nem tanítottak. Irigyeltem Raics Istvánt, aki a diplomáciai kapcsolatok felvétele utáni rövid időben orosz költőket fordított. Én akkor az iskolában tanult németet, franciát próbáltam mélyíteni, bár köztünk elterjedt egy ilyen hír, hogy a szovjet követség megnyitásakor kerestek csak hivatalsegédi állásra oroszul tudó embert. De jó lenne oroszul tudni! sóhajtottunk fel, és a nemzetközi vásár szovjet pavilonjából — mint sok százan — én is elloptam egy orosz nyelvű, cirill betűkkel nyomtatott mesekönyvet egy marék gyapot és néhány búzaszem mellett (a könyveket naponta kellett, — nem cserélni, hanem pótolni kitenni) csak gyönyörködni benne, csak dédelgetni a magokat. Az írás-olvasás reménytelen volt. Ezt nem lehet megtanulni! mondtam, míg lapoztam a könyvet, s ugyanezt éreztem néhány évvel később, amikor friss hadifogolyként, ötösével sorban hajtottak a szombathelyi országúton, s próbálgattuk betűzni a falvak cirillbetűs kiírásait. Akkor már volt egy mondat, amit megtanultam ezen a nyelven. Századunknál szolgált egy kárpátaljai származású karpaszományos, — ő tanította meg néhányunknak, valami elképzelt védelemként fogságbeesés alkalmára: „Ja nye hacsu vojovaty, ja hacsu rabotaty!” — En nem akarok harcolni, dolgozni akarok. Nem kellett elmondanom, nem volt rá idő, de ez a vágyam mégis teljesült, dolgozhattunk annyit, hogy majd belerokkantunk. S vittek Szombathelytől a rombadőlt Budapesten át vagonba zárva „audio-vizuális” oktatás keretében. Éjjelenként a vagont alulról verték, s kiabálták: „Vahta jeszty?” Nem értettük, de nem hagyták abba, míg (a szomszéd vagontól eltanulva) nem kiáltottuk: jeszty! (Minden vagonban éjjel egy ébren figyelő őrnek kellett lenni, ő felelt azért, hogy senki fel ne bontsa a kocsi padlóját, és meg ne szökjön. Ezért kiabálták: ör van? Van! Volt rá a válasz.) S az Ural felé menet buzgón jegyezve az állomásokat (hogy megszökvén visszataláljak), amikor már harmadszor írtam le: „Kipjatok”, jöttem rá, ez nem lehet helyiségnév, s derült ki, hogy forróvíz-szolgáltató csap, teához, 21