Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kristó Nagy István: Mi a mai?
És épp e kitérővel jutottunk el a mai művészethez, amely — milyen is? Nos —, mint minden ami mai — ilyen is, meg olyan is, hanem statisztikai vagy más, többé-kevésbé egzakt módszerrel végképp nem mérlegelhető. Viszont mégis jobban megragadja az élet teljességét, mint bármilyen tudomány, legalábbis az élet szemléletére (vagy modellálására?) nézve. Érzelmi és egyéni is, amilyen persze lehet a politika is (s persze a politika a művészetben is), de a teljesség élményét mégiscsak a művészet nyújthatja, miközben segít megváltoztatni az életünket (ami nyilván minden társadalmi tevékenységnek feladata, de sokkal kevésbé személyesen. Pontosabban: a társadalmi tevékenység része a maga módján a művészet is). Nem hallgathatunk tehát róla, le nem tagadva megint csak, hogy ami az átlagot, a tömegeset illeti, az bizony elszomorító, mert ma sosem az igazán jó és mai művészetnek van hatása, hanem annak, ami tegnapi, vagy divatosan-szenvedélyesen (tömeghasználatra készítetten, tömegigényt kielégítően) újszerű (rock, pop, punk): ez hat igazán, legalábbis bizonyos korosztályokra, csakhogy ők nemcsak a ma, hanem a jövő is. Igaz, a jövőben változik a nekik szóló művészet és változnak ők is (konszolidálódnak, konformisták lesznek; igazi élcsapatuk, értelmiségük pedig tudatosabbá, műveltebbé, politikusabbá válhat). A maival szemben az élet minden területén így kerül előtérbe az időtényező. A beat, rock és pop sztárjaival ugyan melyik író népszerűsége vetekedhet? Mégis — előbbiek neve száz év múlva csak a utóbbiak, az írók (például Kerouac) tükrében marad majd meg. Előbb persze nosztalgia tárgya, aztán történeti adalék lesz. Míg az igazi művészet (s egyáltalán: emberi alkotó tevékenysége) örök. Ezek után nézzük: hogy is állunk a mai művészettel, vagy a művészettel ma? Ha a tényekkel szembenézünk, csak azt ismételhetjük, hogy a művészet korántsem nyújtja azt az emberiség nagy többségének, mint (különösen a vallás, lassú kihalásával) kellene, tehát nem igazán életet alakító, közösséget szervező, erkölcsi erőt adó és közben még esztétikai élvezetet is nyújtó tudati tényező. A tömegek, a dolgozók (és nevelés alatt állók, élde- gélők, vagy éppenséggel herék) túlnyomó többsége csak alkalmilag él vele, bár a lapok és a televízió voltaképpen lehetővé teszik, hogy művészethez jusson. Persze általában az alantasabb vagy legalábbis könnyebben befogadható és emészthető művészetet fogyasztja, azt, ami a képernyőről, nagynéha az újságok elbeszéléseiből, regényújságból, krimi-sorozatokból jut el hozzá, olykor egy-egy váratlanul divatba jött, de igencsak lektűr szintű regényt, aztán a már föntebb említett és rádióból is állandóan áradó újfajta jazzt, amely a maga angolszász-néger eredete ellenére igazán nemzetközi népzenévé lett( ahogy Menuhin már évtizedekkel ezelőtt megállapította). Aztán ott van az épített és egyéb vizuális környezet, a szobroktól a plakátokon át az utca- és lakásbútorig. Mindez nem is olyan rossz, mint sokan — esztéták, kritikusok is — hiszik, mondják; a szocialista államokban legalább bizonyos ízlésszint fölött vannak. Aztán a film, moziban is, de még inkább s megintcsak a tévében. Információkat mindenesetre szállít, szórakoztat is, néha (jóra is) nevel, gyakorta szép (természeti, sőt művészi) képekkel szolgál. De az kétségtelen, hogy az úgynevezett magas művészet végletesen és nyilván véglegesen elszakadt attól, amely a tömegek mindennapi tápláléka, s amit saját és sajátos ipar elégít ki. (Folytatjuk) 20
