Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kapás Dezső: Vereség, 1954
én ezt nem hallgatom tovább.” — „De Tunyogi elvtárs, még tíz perc! Kiegyenlítünk!” — mondta sírós hangon talánsós elvtárs. (Fején zsebkendő volt, a négy szélén csomóra kötve) — „Megyek lábat mosni” — mondta nyugodtan Tyunyogi elvtárs, vállára csapva a törülközőjét. Jobb kezében egy pár félcipő, bal kezében egy pár tiszta zokni és egy szappan. Elindult a homokos partrész felé. A kisebbik fiú a harsogó rádió miatt csak néhány szót tudott elkapni. Az elvtársak halkan, egymáshoz hajolva beszéltek, hogy a közelben ülő Barna elvtárs meg ne hallja. „Magyar az ilyen?” (Elbogen elvtárs Drahos elvtárshoz) „Ezek miatt van” (Drahos elvtárs Szikszai elvtárshoz) „pedig tudhatnák” (Szikszai elvtárs Pocsaji elvtárshoz) „nem lehet a végletekig” (Po- csaji elvtárs Angyal elvtárshoz) „mindennek van határa” (Angyal elvtárs Ördögh elvtárshoz) „elpattan a húr” (Ördögh elvtárs Rácz elvtárshoz) „csodálkoznak, ha egy szép napon” (Rácz elvtárs Berci bácsihoz) „majd megtudnák, mi a magyarok istene” (Berci bácsi Lakatos úrhoz) „agyonverni” (Lakatos úr talánsós elvtárshoz) „felakasztani” talánsós elvtárs maga elé „minden le van szarva” (Piriké elvtársnő mindenkihez). Messze előttük Tunyogi elvtárs ült a homokpadon, s lassú mozdulatokkal mosta lábát a Berettyóban. Nem messze mögöttük Tunyogi elvtárs felesége pokrócon ült a fa alatt és kötött. Alkonyaira a kevésfogú Majlikné teljesen berúgott. Egy lócán ülve csendesen, érzéssel énekelt, a kezében tartott sörösüveggel verte a ritmust a kecskelábú asztalon, azon a helyen, ahol ebédnél Tunyogi elvtárs ült. Anya kezét törölve hosszan nézett az elporzó autók után. (Elöl a két Pobeda, utána az ócska dzsipp, végül a teherautó, a lócákon ülő elvtársakkal.) A kisebbik fiú hideg halat evett, köpködte a halszálkákat. — Kisfiam, mi lett azzal a fotballal? Van már eredmény? — kérdezte anya. — Kikaptunk. — a fiú folytatta a halszálka köpködését. — Hát ezért nem énekelnek. Visszafelé végig szokták énekelni az utat. (Majlikné énekelt: „Hej, te bunkócska, te drága” — csendesen, érzéssel). — Na, elvtársnők, ha megvannak a mosogatással, akkor pakolhatunk — mondta fáradtan Rácz elvtárs, és aktatáskájából előhúzott egy üveg sört, zsebéből pedig egy sörnyitót, kibontotta az üveget, meghúzta. — Ma ez az első söröm — hosszú kortyokban kiitta az egész üveggel, kézfejével megtörölte a száját. — Hát ezt megérdemeltem, asszonyok. Teri néni lábast hozott, fedővel. — Fordítsa meg a fedőt, Annuska, aztán ezzel a madzaggal kösse rá szorosan a lábas fülihez. Egy kis maradék a gyerekeknek. — Köszönjük szépen — mondta anya és rákötötte a fedőt a lábasra. (Vége) 11