Hevesi Szemle 14. (1986)
1986 / 2. szám - VERS - PRÓZA - Kapás Dezső: Vereség, 1954
találkoznak, mert vagy egyikük, vagy másikuk dolgozik késő estig, mire az egyik hazaér a másik már alszik, csak köszönésnyire ébred fel, de ha nem alszik, akkor is egy-két szót váltanak, mert aki későn jött, zuhan be az ágyba. Jobb is, hogy nincs gyerekünk, sóhajtott Tunyoginé elvtársnő, nem is tudom, mi lenne vele, úgy nőne fel, mint a fű. Aztán újra sóhajtott, mutatóujjával megigazítva szemüvegét: „Persze nem én számítok. Tunyogi elvtársnak nagyon nehéz. Neki a legnehezebb.” (Most így nevezte: Tunyogi elvtárs). „Rákosi elvtársnak még nehezebb, Margitka” — mondta anya vigasztalan — „és neki sincs gyereke. Csak felesége.” — Tunyoginé elvtársnő a megtisztított halra bámult, melyet a kezében tartott: „Rákosi elvtárs — az Rákosi elvtárs.” — és bedobta a halat a veidlingba. „Azt hiszem, mongol. Vagy koreai?” — kérdezte anya. „Kicsoda?” — kérdezett vissza Tunyoginé elvtársnő és mutatóujjával gondosan besöpörte a pikkelyeket a földre rakott mosófazékba. „Hát a felesége. Rákosi elvtárs felesége. Mongol, vagy koreai?” — „Koreai” — mondta szórakozottan Tunyoginé elvtársnő, s újabb halat kezdett el pucolni. „Na, vége a nyugalomnak” — mondta Teri néni, látva, hogy Piriké elvtársnő errefelé tart. — Elvtársnők, elvtársnők, itt dolgozni is lehet? Ez remek! És ti nem szóltok? (a röplabdaháló felé kiáltott) Elvtársnők! Halló! Gyertek halat pucolni! (Teri nénihez) Kést kérek, kötényt kérek, aztán zamek! (a háló felé) Gyertek már! (tölcsért formál a kezéből) Ha-lat-pu-col-ni! Süketek vagytok? (Teri nénihez) Ha kötény nincs, egy törlőrongy is megfelel, betűröm ide a nadrágom mögé, legalább nem virít ki az a ronda köldököm (a háló felé) Gyere csak, te is, Pongráczné elvtársnő drága, nem törik le a kezed! (anyához, halkan) A tetű. — Nem kell elvtársnők, isten őrizz, szó se lehet róla, alig van munka, mindjárt készen vagyunk. (Teri néni lilásvörös lett dühében, asztmás hangossággal szedte a levegőt.) — Jaj, hal! — Phu, de büdös! — Ezt kell nekünk pucolni? (a három nő megérkezett) — Nem kell elvtársnők, egyáltalán nem kell! — intézkedett sípoló lélegzettel Teri néni, — sőt, nagyon szépen megkérek mindenkit, ne lábatlankod- jon itt senki, mert akkor soha nem lesz ebéd! — Teri néni erőt vett magán, vidáman tapsolt egyet-kettőt, mint gyerekeknek szokás — na, egy-kettő, gyerünk, sipirc, különben hátrakötöm a sarkatokat! — Jójó, megyünk már! — mondta túlzó engedelmes vidámsággal Tunyoginé elvtársnő, mert tudta, neki kell abbahagyni, s akkor a többi sem fogja csinálni. Már vette is le a kötényt, már mosta is a kezét, törölte, már ment is vissza a pokrócra, kötni, mosolyogni és bólogatni. („Szegény asszony” — mondta anya, ahogy utána nézett). A két kondér alatt meggyújtották a tüzet. Amíg a hal főtt (egyik kondérban az erősebb, csípős, a másikban a gyengébb paprikás a kényesszájúaknak), addig a fiúk a vízparton csámborogtak. Piriké elvtársnő fia elszaladt a terepjáróig, majd visszaszaladt, kezében pecabottal. Szabályszerű, bolti pecabot volt, a két másik fiú még sose látott ilyet. Orsó, selyemzsinór, bolti horog, s nem tyúktoliból készült az úszó, hanem parafából, a hegye piros-fehér csíkosra festve. — Apád vette? — Aha. Ruszki. 7
