Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Moldvay Győző: Eroica
ákjaim pedig a Damjanich utcai iskolától, Domokos Lajos igazgató jóindulatú szemhunyása mellett, járták a várost, s Till Arankával, magánosoktól szedték össze a legjobb, legerőteljesebb Kohán-képeket. Négy nappal a kiállítás tervezett nyitása előtt jött meg Pestről a távirat. Közölte a zsűrizés napját, s a bizottság tagjaiként a Vásárhelyen munkálkodó, a főiskoláról éppencsak kikerült Gacs Gábort és Szemerédi Miklóst jelölte ki. Fonák, megalázó inzultus! De Gyurkát sikerült féken tartanunk! Május 24-én egész napon át folyt a válogatás Till Aranka műtermében. Alig lehetett férni a tágas, világos helyiségben, annyi képet odacipelt Kohán, s annyit összeszedtek tanítványaim a Mélykúti-gyerek vezérletével. Gacs, Szemerédi, kik eleinte csak jóindulatúan hümmögtek, olykor fanyalogtak egy-egy grafikán, viasztemperán, egyre jobban felhevültek, átlelkesültek a csodálatosan kibomló festőarculat látványától. Nagyon rövid idő alatt meg is szűnt közöttük a feszélyező, egymástól tartás érzése, s mire az árazás, jegyzőkönyvezés elkészült, Gacs és Kohán melegen, baráti szívvel ráztak kezet, mosolyogtak egymásra. Május 27-én este 7-re tűztük ki a megnyitást, s Csehó Istvánt, a műérdeklődést tanúsító fiatal vásárhelyi tanácstitkárt kértem fel, hogy méltassa az ünnepi eseményen a festő munkásságát. Amikor mindenfelől csak megrovó pillantás hullott Kohánra, hivatalos helyeken éppen úgy, mint bizonyos művészkörökben, meglehetős bátorság kellett Csehó egyértelmű szerepvállalásához. De becsületére legyen mondva: állta a sarat. Farkas László ötlete nyomán még valamiféle vásárlást is ki akart csikarni a várostól, ha jól emlékszem rá, de erről már leintették. Időnk a hírverésre nem sok volt. Lehetőségünk még kevesebb. Csak meghívót nyomtattunk, azt is saját zsebből, mivel támogatóink erre fedezettel nem rendelkeztek. Ilyen hercehurca után érkezett el végre a várva várt nap! Szépen összejöttünk a nyitásra. Mire Csehó István befejezte beszédét, legalább kétszáz művészetpártoló vásárhelyi hullámzott a második emeleti tárló oszlopai között, Kohán tüzes színvilágának, képei szuggesztivitásának bűvöletében. Sok elismerést, gratulációt könyvelt el azon az estén Gyurka. Volt végre perces öröme, boldogsága, művészi hitvallásának pedig hitele, elégtétele. Volt még akkor is, ha a megyei lap egyik munkatársa, a művelődési ház előtt ácso- rogva, aggodalmának így adott hangot: — Ez a Kohán ott topog, ahol tíz évvel ezelőtt! Félek, hogy teljesen vakvágányra siklik, hogy nem lesz belőle semmi! Zárult pedig mindez szinte nullával egyenlő anyagi sikerrel, de a felszabadulás utáni első olyan méltatásokkal, amelyek az országos sajtóban jelentek meg, hírül adván, hogy Tornyai és Medgyessy, Endre és Rudnay után valami nagy dolog megint készül az Alföldön. Az egyik kritika megjelenésére a Szabad Művészet 1956 júliusi számában D. Fehér Zsuzsa bátorítása nyomán került sor, a másik publikálását pedig Kürti Lászlónak, a Művelt Nép rovatvezetőjének jóindulatú fellépése tette lehetővé. Utóbbi cikkemet e lap 1956. június 17-i száma közölte. Megjegyzem még, hogy mindkét helyen ugyanazt a reprodukciót hozták le, Kohán György „Asszonyfej” című munkáját, amit később megvásárolt tőle a Nemzeti Galéria. Hogy jól láttam-e, megéreztem-e a Gyurkában rejlő lehetőségeket? Hogy fel tudtam-e mérni esetleges korlátáit, de kifutásának irányát, mérhetetlen pályaívét? Döntsön az olvasó! Én alább rendelkezésére bocsátom a kérdéses méltatások pontos szövegét. 43
