Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VÉLEMÉNYEK KERESZTTÜZÉBEN - Sugár András: Újabb gépek indulnak, Gábor László: Számvetés az általános művelődési központokról

Tévés életünkben egyszerre, egymás mellett létezik a néha utópisztikusnak tűnő jövendő és régmúlt. Fekete-fehér filmvágás folyik a 234-es vágószobában, míg karakter-generátoros video-trükkök kerülnek a fél colos szalagra a 235-ös montírozóban. A legmodernebb sugárhajtású géppel suhanunk a Polar Route-on, az Északi-sark fölött Japánba — ha akad vendéglátó cég, mert a televíziónak nincs elég devizája. Ugyanakkor özönvíz előtti bürokratikus procedúra övezi a stáb „kiszállítását Ferihegyre”: legalább két aláírás kell a taxicsekkre, holott az egész út lehet akár 15 ezer kilométeres is, a ferihegyi pedig csupán tizenhat rongyos kilométer, alig tíz mérföldnyi...

Rengeteg újabb és újabb kihívásra kell válaszolnunk. Közben szeretnénk elérni, hogy működjön a lift, legyen legalább egy jó asszisztens egy nagyobb magazinműsorhoz, ne kelljen hajnalban montírozni kapacitáshiány miatt, és akkor is működjenek a budapesti telefonok, ha esik az eső.

Kritikusainknak, szakértőinknek se szeri, se száma. A televíziózáshoz — akárcsak a focihoz — mindenki ért e honban. Hatalmas teher nehezedik ránk, hiszen már — és még — össznépi műsorokat készítünk, amelyeket esténként egy egész ország izgul vagy ásít végig. Mégis változatlanul „másfél csatornás” a műsor; e sorok írásakor még szent a tévé nélküli hétfő, noha az ország területének nagyobbik felén ilyenkor is tévéznek: németül, szerbhorvátul, szlovákul, románul, sőt: magyarul — hála az újvidéki televíziónak, amely nem tart heti szünnapot.

A világ legunalmasabb műsorát, a Betűreklámot kell elszenvednünk esti csúcsidőben, mert a televízió nem kap elég pénzt műsorkészítésre és — sugárzásra. Forintmilliókat költ az állam olyan magyar mozifilmek gyártására, amelyek — néha 280 percben! — üres nézőterek előtt peregnek; e „lila” alkotások gyakran úgy fejeződnek be, hogy az utolsó két szerencsétlen néző is megszökik a moziból, s a gépész boldogan abbahagyja az egészet. Eközben mi gyakran ötmillió embernek szerzünk katartikus élményt, közlünk vele információkat, tágítjuk látókörét, fejlesztjük tudását és ízlését, s fizetésünk, prémiumunk az anyagmozgatók és a rendészek keresetének szintjén van; számunkra elérhetetlen álom a lángossütő vagy a kőműves életszínvonala.

De folytatjuk, mégpedig vidáman és lelkesen, mert hiszünk valamiben, mert megszállottak vagyunk.

Mindent a tévétől várnak még igen sokan. Afféle álruhába bújt Mátyás király igazságosztó szerepét ruházzák ránk. Nekünk kell lazítanunk évezredes merev normákat, nekünk kell toleranciára szoktatnunk a mások véleményét nem tisztelő embereket, nálunk kell megalkotni új társadalmi normák kovácsműhelyét. Aktuálisan, hitelesen, ugyanakkor gyorsanis kell tájékoztatnunk. Kényes kérdések akadnak még, persze, de ha mi már szóltunk valami ről .mondjuk a Hírháttérben, vagy a Fórumban), a kényes kérdés többé már nem kényes. Tabukat szüntetünk meg, s újabb tabukba ütközünk.

Mi vagyunk a ,,vox humana” birodalma. Nálunk mindig emberi hang, emberi arc jeleníti meg az információt, a véleményt, nem úgy, mint a „türelmes papír” hasábjain. Továbbra is az egyszerű eszközök, egyszerű szavak híve vagyok, miután nem egy „karizmatikus sámán” jött, dupla fenekű bőröndjében egyedül üdvözítőnek kikiáltott csodaszerekkel, s távozott is egy-két év múltán. Sem a hirtelenkedés, sem az alaptalan magabiztosság nem vezethet tartós sikerre. Könyörtelenül kell szerkeszteni, mert az idő bizony könyörtelen; percek alatt keli elkövetni akár a legfájóbb öncsonkításokat is.

Nem szabad jósolni, nem szabad „ex cathedra” igazságokat kinyilatkoztatni. Nézőink között mindig van néhány száz, vagy ezer, aki egy-egy részletet

85