Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - NEVELŐ ÖRÖKSÉG - Pécsi István: Egri titkok közelről
Nyilvánvaló, hogy a dalra fakasztó italt valahol tárolni kellett, s erre legmegfelelőbbek a mustérlelő pincék voltaik. Keletkezésükről színes legendákat szőtt az emlékezet, s jó néhányan arra is esküsznek, hogy a kelták, az avarok is vájták őket. Annál is inkább, mert erre a viszonylag jól alakítható riolittufa altalaj is csábított. Ne vitatkozzunk velük, hiszen igazuk lehet, de hát a kézzel fogható, s hiteles az, amit a búvárkodó történészek kiderítettek, 5 ők bizony nem szabadítják meg zablájától fantáziájukat. Tájékoztatásuk nyomán aligha vonható kétségbe, hogy az első írásos adalék 1443-ból származik. Ekkor Márk prépost adományozott egy kővermet a hozzá tartozó házzal és telekkel együtt a Szűz Mária prépostságnak. Tudjuk, hogy ez a város északnyugati szárnyán volt, az akkori Szabad, a mostani Kovács János utcában. A figyelemre méltó információt az 1493 és 1496 közötti időszakból származó Bakócz-kódex közli. Eszerint a számadást vezető tisztviselő egy dénárt számolt el azért, mert az egri pincébe egy ászokfát csináltatott. A latin szöveg így hangzik: „... ad celaria Agriensia quia vina erant in habudantia azzokfath feci laborare... den I.” Ez az utalás azért érdekes, mert a jelzett szót — jobb megoldás híján — magyarul építi be az idegen grammatika szerint szőtt mondatba. Adalékokra bukkanunk az egri káptalan Szent Jánosról megnevezett számadáskönyvében is. Ezek a XV. századra utalnak. Kifejező mozzaínatokat találunk Dobó erősségének 1508-as leltárában is. A precizitásra abban az időben is szükség volt, a hajdani „gazdaságvezetőknek” is tudni kellett: mi hol található, miből mennyi van. így aztán a felmérés kínosan pontos, s minden részletkérdést felölel. Négy pincét sorol, az egyik a konyha melletti, a többi neve pedig Rosthelos, Szentlélek és Sáros. Jókora méretűek lehettek, hiszen a legnagyobban ötvenöt hordó sorakozott. A török idők dúlásai visszaszorították — legalábbis jelentős mértékben — a szőlőtermesztést. Megnőtt a rizikó, s veszteni — szinte törvényszerűen senki sem akart. A búfeledtető, a kedvsugalló aranyló, bíborló ital csak az otthoni estéket varázsolta színesebbekké, csak kisebb kompániákat sarkallhatott dalra. Többen állítják — hivatkozva a nép emlékezetére is —, hogy a Szépasz- szony-völgyben és Tihaméron egyházi szertartásokat is tartottak, azaz a termek egy részét kápolnaként használták. Ezt látszanak igazolni a már említett völgyben — ma a hqzai és külföldi turisták kedvcsináló zarándokhelye ez — található relikviák. A 24. szám alatti borházat a katolikusok akkor vették igénybe ájtatos rendezvényeik számára, amikor a protestánsok napja delelt. Persze ez is apáról fiúra testált szóbeszéd, némi vallási propagandával fűszerezve. Az viszont tény, hogy az egyik sarokban kis fülke áll, s ezt oltár, Golgota-faragás díszíti. A két egybevágó váj at előtt kőből mintázott asztal és pad található, felettük ekével bíbelődő emberfigurák, s ezt egy bibliai jelenet koronázza. Úgy véljük: nem szükséges ennél több meggyőző érv, az ősök szavát a művészetbe kódolt jelzésekből is értjük. Ma már mindez emlék, de a vígasságkínáló, az egykor ellenség elleni mentsvárat is nyújtó vágatokban zajlik az élet. A könnyű mámor feloldja az egymás iránti bizalmatlanságot, tartózkodást, s az éjszakába nyúló, a felhők közt botladozó Holdtól sejtelmes hangulatú estéken, a szívélyes köszöntők után felcsendülnek azok a dallamok, amelyeket szépapáink is dudorásztak búfelejtő perceikben. Aztán mintha gyarapodna az alkalmi kórus, mintha a vár fokáról, s domboldalakról, az elmosódott kontúrú hajdani otthonokból is erősítenék a szólamokat... 83
