Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Történetek a nevelésről
Másik tanárnőm a legrátermettebbek közé tartozott. Előbbi kijelentésemen nem lepődött meg. Fel sem horkant, hanem így reagált: — Jól van, gyerek, ha unatkozol, bármikor elmehetsz az óráimról. Éltem a lehetőséggel, de később visszasomfordáltam, s megszégyenülten ültem a helyemre. Mini tragédiámat érezhette, mert a szünetben magához hívott, s megértéssel, szeretettel beszélt nekem az egyéniségről, az egészséges alkalmazkodóképességről, s számos jó tanáccsal látott el. Ezeket persze nem fogadtam meg, de máig is szeretném megköszönni, ő ugyanis a világ legfontosabb dolgához értett — méghozzá igen magas színvonalon — a neveléshez . . . * Két egyetemi professzorom arcéle villan fel, amikor a múlt mozaikjait próbálom egésszé ötvözni. Az egyiknél irodalomból szigorlatoztam, s a tételem Eötvös József munkássága lett volna. Amikor megláttam, magamról megfeledkezve felhorkantam: — Nem szeretem ezt az írót, lehet, hogy jó politikus, kiváló közéleti személyiség volt, de szárazán, unalmasan, vontatottan fogalmaz. És magyaráztam, társaim közben bökdöstek, attól tartva, hogy túlfeszítettem a húrokat, ö azonban elmosolyodott, s így reagált: „Húzzál újabbat.” Megtettem, s most már Coméniusról beszélgettünk, de úgy, hogy minduntalan visszautaltam a Falu jegyzőjének szerzőjére. Kint megnéztem indexemet, s felújjongva láttam, hogy ott a jeles. Az öreg kijött, s tekintetemből mindent megértett: — Mit csodálkozol, hát nem szenvedélyesen vitatkoztunk ... Szégyelltem mondani, pedig ő is érdemjegyet szerzett, méghozzá jelest... Emberségből... A másik egyetemi tanár egyszer rájött, hogy nem kedvelem Kassák költészetét. Meggyőzés helyett egy ajánlattal rukkolt ki. — Tárgyamból egész félév alatt csak ezzel foglalkozzál, s majd a vizsgán tárgyalunk, akkor te is felkészült leszel. Véleményem nem változott, de érvek garmadáját gyűjtöttem össze, A számonkérő diskurzus egy egész délután tartott. A jeles mellé a következő útravalót adta: — A tények nagy része melletted szól, de mit sejtettél mindebből korábban? Hidd el: szellemi párbajra csak felvértezetten szabad kiállni. Képzeld el, milyen ellenféllel vettem volna fel a harcot.” Nem ígértem meg, de életem fogytáig emlékszem erre a tanulságra ... Fájó és örömkeltő emlékeket idéztem, hadd tegyem hozzá: egyik sem volt hiáha. A rossz arra tanít, hogy mit kerüljünk el, a jó pedig arra, hogy mit formáljunk még inkább azzá, mert nevelőink tanítása — nemcsak az iskolapadban, hanem azon kívül is — túléli őket, tanúskodva arról, hogy a pedagógiai kincstárnak a legértékesebb ékköve a személyiség semmi mással nem pótolható varázsa •.. Hevesi Gyula 57
