Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Történetek a nevelésről

Ebből a csodából még alsós koromban sejtettem meg valamit, persze, egyáltalán nem tudatosan.

Tanítónőm, akihez nagyon ragaszkodtam, beteg lett, s több mint félévre kórházba kellett mennie. Búcsúzáskor utánaszaladtam, remegtem a zokogástól, hullottak könnyeim, mint a záporeső Akkor nem értettem, csak csalódottan érzékeltem a tekintetével sugárzott elégedettséget, örömet, mert engem saját keserűségem bántott. Ma már tudom, hogy büszke lehetett arra, amit egyénisége teremtett azzal, hogy magához bilincselte a hétesztendős kicsiket.

így vigasztalt: — Ne sírj, fiam, visszajövök . . .

Igaza volt, de akkorra én már elfelejtettem az egészet, mert az apróságok önzésével máshoz kötöttem le szabad szeretet-vegyértékeimet.

Ritkán járok abba az alföldi városba, még kevesebbszer találkozom vele, de ha meglátom, felidéződik bennem ez a múlttöredék. Olykor eljátszom a gondolattal: vajon ő emlékszik-e rám.

Bizonyára nem, hiszen számára egy voltam a sok megnyerendő tanítvány közül.

*

Általános iskolai földrajz és történelem tanárom született pedagógiai anti- talentum volt, diszkréten szadista beütéssel. Az osztályban olyan gőggel trónolt, mint egy görög zsarnok városállamában. Az új anyag közlése nem nagyon izgatta, valószínűleg unta az egészet. Annál inkább élvezte viszont a feleltetést, pontosabban azt a módszert, amit ő számonkérésnek nevezett. Ha- tunkat-nyolcunkat kihívott, s nekünk szóról szóra, egy betűhiba nélkül mondanunk kellett a leckét. Gyorsan végzett, mert a többség elégtelennel bandukolt a helyére. Neki viszont eszébe sem jutott, hogy ő is vizsgázott, s ugyanolyan jegyet szerzett, méghozzá megérdemelten. Ehelyett inkább felháborodott, s egyre-másra csattantak azok a tiltott pofonok.

Tiltakozni? Ugyan kérem! Az ötvenes évek elején jártunk, s akkoriban nem volt divat a véleménynyilvánítás, különösképp olyan emberekkel szemben, mint ő, aki számos közéleti funkciót is betöltött, azaz biztos védelmet nyújtó pajzsokkal óvta magát minden kellemetlen meglepetés ellen.

Megvallom: gimnáziumban kissé nyűgös diák voltam. Az egyik sokakat meghökkentő „felfedezésem” az lett, hogy délelőttj eimet teljesen feleslegesen pazarolom el az iskolapadban, ugyanis a tankönyvek szövege érthető, azokban mindent megtalálok.

A baj ott kezdődött, hogy ezt közöltem is oktatóimmal.

Az egyik vérig sértődött, szerencsétlenségemre épp az osztályfőnököm volt, aki a magyar pedagógia gyakorlatában nem sok babért szerzett. Ebből sejthetett is valamit, s inkvizítori következetességgel folyvást igazságtalanul leckéztetett. Sportkifejezéssel szólva: kiütéssel győzött, azaz két tárgyból nem jelest, hanem négyest adott, s ez engem akkoriban teljesen letört: azt hittem, összeomlott a világ, pedig a nap épp olyan verőfényesen sütött, mint máskor. Szegény anyám — már rá is csak emlékezhetek — felkereste a megbántott tirannust, aki kegyúri mozdulattal csak ennyit közölt vele: „Kell ez a fiának, legalább észreveszi, hogy hol a helye.”

Nem ez történt. Lexikonokból, tanulmányokból készültem, nem sajnáltam feláldozni éjszakáimat, s feleltetéskor most már „Mesterem” volt zavarban, én viszont pontosan megjelöltem a forrásmunkákat.

ö fújt visszavonulót, s gimnáziumi éveim alatt egyszer sem zavart többé ..

Azóta sem találkoztunk, valószínűleg azért, mert nem lenne mondanivalónk egymásnak.

56