Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - HAGYATÉK - Papp László: Váci Mihály utolsó üzenete
Váci Mihály utolsó üzenete Tizenöt esztendővel ezelőtt a „Kettőtől hatig” című kívánságműsor riportere hosszú, 5 oldalas levelet kapott tőlem. Mint magyar-történelem szakos pedagógus, akkor már negyedszázadot töltöttem el a katedrán, javarészt a szakmunkásképzés szolgálatában. Sajnos a 25. tanévet megkurtította néhány súlyos betegség. A szeretett tantermek helyett a kórház és a szanatórium kórtermeit látogattam, mint azt sajnos hosszú betegsége alatt kedvenc költőm, Váci Mihály is tette 1945-től 1947-ig. A hosszú hónapok alatt lepergettem életem filmjét. Gondjaim szaporodtak. Amíg a szanatóriumban voltam, a már régen meglazult családi életemet keserű válás követte. Lakásom elvesztve úgy éreztem magam, mint egy kivert kutya. Hirtelen lelkileg öreg és megroppant ember lettem. Sokszor eszembe jutottak régi tanítványaim, és kedvenc tantárgyam, az irodalom. Gondolatban felidéztem a nagy magyar költőket Arany Jánostól József Attiláig. De az igazi gyógyszer Váci Mihály költeménye lett; a „Te bolond” és a „Mindenütt otthon”. Ezeket kértem akkor a rádiótól, s azt, hogy juttassák el levelem és a hozzá írt versem Váci Mihálynak is. így akartam megköszönni a gyógyírt, amit tőle kaptam. Az 1970. február 9-i adásban az éter hullámain keresztül élőszóban válaszolt. Akkor még senki nem sejtette, hogy három hónap múlva Vietnamból egy repülőgép már csak a testét hozza vissza a hazai földbe. így lett ez utolsó rádiós üzenete. Születésének 60. évfordulóján felidéztem, mert tanulságos, közérdeklődésre számottartóak. „Kedves Papp László! Köszönöm a hozzám intézett levelét. Szólíthatnám, sőt szólítom is kollégámnak, mint pedagógust. Kollégámnak, sorstársamnak a pedagógus hivatásban. De szomorúan szólítom sorstársamnak a betegségekben is. Sajnos én is nagyon sokat voltam beteg ifjúságom esztendeiben, később is. És éppen ezért örülök annak, hogy a költészetnek, a művészetnek ilyen hasznát vette. Nemcsak az én verseimre gondolok, hanem arra, hogy az ember élete nehéz perceiben bizony r "enének, az irodalomnak nagy hasznát veszi. (Vértessy kérdése: Van-e neked is valami olyan emlékezetes a régi időkből, amikor magad is betegen feküdtél, ami olyan nagyon-magyon sokat segített, és nagyon nagy kapaszkodót jelentett.) Váci Mihály így folytatta: „Hát erről nagyon sokat tudnék beszélni. Röviden. 1945-ben operáltak meg először, szeptemberben a debreceni klinikán — és vesekővel. Különböző komplikációk adódtak, és valóban a legvégsőkig próbára tette a betegség a sorsomat. És azokban a hónapokban szinte a morfiumhoz hasonlóan segített nekem Baudelaire költészete, Juhász Gyula, Tóth Árpád lírája, Dosztojevszkij írásai. Nem programból olvastam akkor ezeket, nem valamilyen ma divatos irodalmi pesszimista programból, vagy célkitűzésből, hanem sajnos tényleg az elhagyatottságnak, a testi és a belső kínlódásoknak a vigasztalásaképpen. És én el is tudom mondani, hogy az irodalom, a művészet — azon kívül, hogy én magam is rajzoltam, muzsikáltam — ez nagyon sokat segített nekem abban, hogy nemcsak akkor ’45-ben, hanem utána ’46-ban, ’47-ben az operációk, azután pedig a tbc három szörnyű esztendejét át tudjam viselni. Ezért örülök Papp László tanár kollégám levelének, mert úgy vélem, ebből a kis, de nagyon meggyőző jelből, hogy nemigen igaz a XX. század végi esztétáknak az a nézete, hogy a művészet majd a fogyasztói társadalomban elveszti hivatását. Mert íme mindig lesznek olyan emberi örök érzelmek, 36
