Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szűcs László: Merre tart a tanárképzés?

„képzési modellek” (egységes, egyetemi szintű tanárképzés stb.) szerkesztésével és mérlegelésével foglalkozni.

Mindezt azért írtam le, mert az már valószínűleg eldöntött, hogy a tanárképzés struktúrájában változtatások bevezetése válik szükségessé. De milyenek legyenek ezek? Ez a vitatott kérdés évek óta és nem először. Sokan tudjuk, hogy egy egységesített képzés terve 1954-ben, 1957-ben és 1964-ben már felvetődött, és 1979 őszén ismét napirendre került. Bár, hol egy rosszul kiszámított pedagógus-„túltermelés”, hol egy gyorsan előálló országos tanárhiány váltotta is ki e felgyorsított reformtörekvéseket, mégis az az igazság, hogy 30 év óta a változtatás reálisan elfogadható modellje még nem alakult ki. Legfeljebb az 1983 őszén megkezdett pécsi kísérlet, ami még nagyon fiatal és nem biztos, hogy annak az egységes tanárképzésnek az induló modellje, amire oly sokan gondolnak, amikor egy újfajta tanárképzésről beszélnek.

De egy egységesebb tanárképzés szükségességének indokai mintha már kezdenének kikristályosodni: az általános iskola felsőtagozatában folyó oktatás tartalmi, módszerbeli megújítása, az ötéves képzés jobb lehetősége, a demográfiai hullámzások okozta könnyebb „tanárátcsoportosítás” lehetőségei, az általános iskolai tanárok társadalmi presztízsének növelése, a nemzetközi összehasonlítás stb. Igaz, hogy emellett biztos vannak megalapozott ellenérvek is, de végre a szerencsésebb távolabbi megoldást kellene néznünk, amit akkor is kidolgozhatunk, ha tudjuk, hogy az azonnal nem vezethető be.

Ma ezért is szívesebben beszélünk a főiskolák önállóságát és szükséges létét is tiszteletben tartó úgynevezett „egyetemi szintű” ötéves tanárképzési modellről, ami a feltételek biztosítása esetén a főiskolákon valószínű éppúgy megvalósítható lesz, mint az egyetemek bejárt és rangosabb körülményei között. De azonnal szeretném hozzátenni főiskoláink véleményét is. A középfokú iskolákban való tanításra is képesítést nyújtó egyetemi szintű tanárképzésre való áttérés mindenképpen megkívánja a szükséges személyi, tudományos és tárgyi feltételek biztosítását. Enélkül nem lehet egyetemi szintű képzést megvalósítani a jelenleg lényegesen gyengébb főiskolai körülmények között. Ehhez a főiskolákon is egyetemi szintű oktatógárda, bővülő számú tudományos fokozatok, kellően biztosított kutatási háttér, könyvtárak és jól felszerelt laboratóriumok, kibővített gyakorlóiskolai hálózat és még sok minden egyéb szükséges. Mindnyájan tudjuk, hogy ezen feltételek biztosítása mérhetetlen anyagi és személyi jellegű erőfeszítéseket igényel, ezért az áttérés csak távolabbi perspektívában látszik lehetségesnek. Mindezért talán az lenne a szerencsésebb megoldás, ha újbóli kellő, pontos vizsgálat után megszülethetne a döntés az ötéves egyetemi szintű képzésre való áttérésről, és ezt követően — lehetőségeinkhez mérten — hosszabb távra (például 6—10 év) tolnánk ki megvalósítását. Ez az időintervallum esetleg elegendő lenne a szükséges feltételek előzetes biztosítására is. Természetesen az sem elképzelhetetlen, hogy ha menet közben egy-egy szakpár esetében a főiskolai tanszékek feltételei az egyetemi szintű képzéshez már kialakultak, ott már megindítható lenne az általános és középiskolára egyaránt alkalmazható új rendszerű tanárképzés is.

Ma az egész tanárképzés a változás és megújulás korszakát éli. Bízunk abban, hogy ez az átalakulás arányban lesz tényleges szükségleteinkkel, szellemi és anyagi teljesítőképességünkkel. Nem új felismerés, de eleget nem hangoztatható igazság, hogy a közoktatás fejlesztésének, folyamatos tartalmi-pedagógiai megújításának egyik alapvető feltétele, egy korszerű és a változó feladatok ellátására is alkalmas tanárképzés, mivel ennek színvonala, az iskolai oktatásra gyakorolt hatásával nagymértékben befolyásolja a felsőoktatás egészének mi52