Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Makay Margit: Hogy is volt?
Nagyon szerettem a darabjaiban játszani, nemcsak azért, mert óriási érdeklődés előzte meg minden bemutatóját, hanem, mert remekül beszéltette szereplőit. Élvezet volt előadni a szövegét. Rendszerint megjelent a próbákon. Csendben figyelt. Nem szólt bele a rendező munkájába. Pedig nemcsak zseniális író volt, de ugyanolyan szintű rendező, sőt éppen olyan értékes színész is lehetett volna belőle. Fiatalon ősz hajával, monoklijával érdekes jelenség volt. Sokan érdekesen szépnek tartották. Lényéből sugárzott valami fölényes gőg: tudatában volt vonzerejének. Megtiszteltetésszámba ment, ha valaki reggelig ülhetett vele valamelyik Du- na-parti étteremben vagy kávéház teraszán, hallgatva szellemesen mulatságos csevegését. Ezek az emberek barátainak nem voltak éppen nevezhetők, azokat erősen megválogatta. Ezek közé tartozott az uram is. Éjszakai életet élt, a nappalt rendszerint átaludta. Eredeti ember volt. Ha beszélt, kész kabaré volt őt hallgatni. Persze, nem voltam képes naponta reggelig virrasztani, bármilyen élvezet volt a vele való együttlét, mert délelőtt tíz órakor rendszerint már próbám volt a színházban. Így, ha nálunk volt, én lefeküdtem, s otthagytam őt az urammal, akivel reggelig elkonyakozott. Hajnali öt órakor leszólt az ablakon az utcán várakozó sofőrjének: — István, Erdélyi Borozó! A sofőr azután felköltötte a szakácsnőnket edényért, és már robogott az Erdélyi Borozóba Űjházy- vagy káposztalevesért. Olykor meg behívatta a szakácsnőnket, és elmagyarázta, hogyan készítse el neki másnap vacsorára a krumplinudlit. Egy csészében zsírban párolt hagymát kért hozzá, amivel ő majd tányérjában nyakon önti a krumplinudlit. Molnárról sok kedves emlékem maradt. Elterjedt róla, hogy fukar. Volt feleségét, Fedák Sárit megkérdeztem, igaz-e. Azt felelte: — Rád bízom, hogy megítéld. Elmondok egy történetet. Karlsbadban voltunk, és ebédelni a Weisshaupt vendéglőbe mentünk. Ez volt akkor ott a legelőkelőbb vendéglő. Mialatt Feri megrendelte az ebédet, én odaszóltam a pincérnek, hozzon nekem egy kompótot is. Amikor fizetésre került a sor, Feri szólt oda nekem: — A kompótot maga fizeti. Na, mit szólsz ehhez? Jót nevettem és azt válaszoltam: — Ha ezt a történetet a színpadnak szánta volna, így írta volna meg. Fukar híre ellenére én sokszor kaptam tőle ajándékot: kristály parfümösüveget, konyakospoharakat — ezeket mind Karlsbadból hozta nekem, ahol az urammal együtt fogyókúráztak. Olykor szigorú is volt hozzám. Egyszer Pozsonyba hívtak vendégszerepelni, s a dátum egybeesett a vígszínházi fellépésemmel, amit váratlanul tűztek ki. Kértem, segítsen rávenni a vígszínházi igazgatómat, hogy cserélje fel a fellépésemet egy másik napra. Így válaszolt: — Majd bolond lesz a direktorod azért fizetni téged, hogy máshol lépjél fel. És nem segített. Ezek a kis mozaikok jellemzik őt. És ha már az emléknél tartunk, eszembe jutnak azok a kellemes napok, amelyeket Reinhardtnál töltöttünk Leopoldskronban. Ugyanis nyaralásunkat mindig nála fejeztük be. Felséges otthona volt, egy kastély kétszáz szobával — valamikor püspöki rezidencia. Gondolatban ismét ott vagyok. A szobáknak csak egy része volt használatban, mert a többit még nem hozták helyre. A bejáratát jobbról és balról egy-egy páncélos lovagszobor díszítette. A kapun belépve tágas, kék és fehér kőkockás padlózató csarnokba jutott az ember. Jobbról körlépcső vezetett az emeleti lakosztályokhoz. Ennek falát a volt 20