Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 6. szám - VERS - PRÓZA - Dénes Zsófia: Emlékezés Max Jacobra

dig azt érti, hogy önmagát védi a nemőszinteség vádjával szemben, amelyet ellenzői nemegyszer szemére vetettek.

Elbeszélései és regényei egytől-egyig a burzsoázia maxjacobi szatírája. Az író nevet és nevettet, és közben felvonultatja színpadán saját kora balzaci Comédia Humainejét, olyan felvonulást, amelyet olvasói nem egyhamar felejtenek el. A Cabinet noir, a Bourgeris de France et d’ ailleurs, Le Terrain Bouchabbale a csörgősapkás farsangi táncon túl levesznek az emberi butaságok, hiúságok, gonoszságok, félreneveltségek és kicsinyességek ősmélységeibe. Le Terrain Bouchabbale-ban egyébként a gyermekkorában átélt Quim- per, a francia kisvárosi kispolgár világa lélegzik.

Ilyenformán teljesül ki a kép, hogy Max Jacob egész életén át — úgy külső, mint belső eszközeivel — nemcsak író, hanem — miként forradalmárhoz illik — nevelő is volt. Nevelt látásra és kifejeződési módra, egy új nemzedéket, és tanította azt az ifjúságot, amely tőle várt fel- és beavatást.

Már 1922-ben is írt egy külön keretbe foglalt ars poetica-t (Art poétique, Emile Paul kiadása). De ennél még teljesebb és még érettebb, művészetbölcselet az, amelyet halála előtt három évvel, úgyszólván életművének margójára és minden művészeti tudása összegezésével írt, s amely halála után egy évvel, 1945-ben jelent meg. (Conseils a un jeune Poete.) A füzetke belsejéből még ilyen mondatok is kicsengenek:

„Gondolj a sűrűség kérdésére. Észrevetted-e a különbséget a tengervíz és a forrásvíz között? Versednek és prózádnak sűrűnek kell lennie.”

Majdnem csak ez a szóbeli sűrűség jelenti a különbséget a nagy és a kis író között.

Max Jacob egész életében magányos és örök szegény marad. Harminckilenc műve jelenik meg, de soha, semmije sincs. Az élettől végleg elidegenedik, katolizál és látomásai vannak. Minél inkább ránehezednek az évek, annál bensőbb szüksége a hit. Egy Loirementi szépséges városka rendházába menekül — önmaga elől —, majd onnan a plébániára. Már a húszas években ott meditál, ministrál, böjtöl, ír és keresetét a szegényeknek adja. Készül a túlvilági életre. Nem is érte készületlenül a halál.

Ez az ízig-vérig művészember, ez az örök tanító — akire a mai francia irodalom büszkén tekint — nyomorúságos halállal halt meg. A hitleri törvény csillagossá bélyegzi, és a Gestapo 1944 február 24-én a plébániáról elhurcolja. Nem kínozhatja sokáig, Jacobnak csak a szellemi lénye erős, teste nem az. Rövid, kétheti fogság után, március 7-én örökre lehunyja szemét. Temetésén ott volt Picasso. Fogságának egyetlen írott emléke maradt meg.

„Kedves Plébános uram, bocsássa meg nekem ezt a hajótörött levelet, amelyet zsandárjaim jóvoltából írhatok. (...) Térítéseim vannak folyamatban. Bízom barátaimban és Istenben. Köszönöm neki a vértanúságot, amely kezdődik. Tisztelettel és barátsággal, Max Jacob.”

7