Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Szentesi Zsolt: Követelmény és értékelés
len eszköz a tanuló munkájának értékelésére az érdemjegy, illetve annak különböző módosulásai (piros pont, stb.)! Az osztályzat minden gyerek és szülő számára többet mond az elvégzett (vagy el nem végzett) munkáról, annak minőségéről, tartalmáról, mint e jegy bármilyen szöveges helyettesítése, amit „lelki-pszichológiai” okokból például az általános iskola első osztályában, vagy új tantárgyak esetében az első félévben vezettek be. A tanári asztal másik oldalán álló mindkét fél (szülő, gyerek) megpróbálja „lefordítani” magának az egyébként (és talán ez a leglényegesebb!) semmitmondó, homályos szavakat, fogalmakat, szövegeket. Tudni szeretné, hogy dolgozott, mit ért el, mennyit ér a munkája. Ez az egyébként jogos igény általában meg is fogalmazódik, számszerű eredményt kérve a tanártól. Az érdemjegyek megszüntetésével adott bizonyítványok esetében végső soron éppen a szülő és a gyerek csapódik be (annál is inkább, mivel később létezik osztályozás), arról nem is beszélve, hogy a pedagógus kezéből szinte teljesen kihúzták az egyetlen munkára kényszerítő, illetve azt jutalmazó eszközt, ami révén tovább nőtt kiszolgáltatottsága. Ezen jelenségek pedig egyenes úton vezethetnek el a pedagógusok egyébként is rendkívül foghíjas társadalmi presztízsének további csökkenéséhez. A magyar gazdaság az utóbbi néhány esztendőben tudatosulni kényszerült, hogy a mennyiségi szemléletről át kell térni a minőségire, azaz nem a megtermelt javak kvantitása, hanem azok kvalitása a meghatározó. Ennek jegyében született jó néhány égetően szükséges, döntő fontosságú határozat, rendelet, törvény. Az 1968-tól bevezetett új gazdaságirányítási rendszer is ezt célozza végső soron a maga megtorpanásaival együtt. Ám úgy tűnik, az oktatási szférát még mindig túlságosan az extenzív elemek determinálják, amivel együtt jár a külsőségekre való törekvés, az adminisztrációs szabályok betartása-betartatása, a hierarchikus elrendeződés mindenhatósága. Ezen sajátosságok nyomják rá bélyegüket az értékelésre, illetve szülik annak disszonanciáit, több pontból is rávilágítva a helyzet tarthatatlanságára. Szerencsére már túl vagyunk a „bukásmentes iskola” elvén; azonban a gyakorlat sajnos más, szelídebb formában tovább él. Az iskolák többségében a mai napig fellelhető a statisztikai szemlélet, miszerint „csak kevés tanulót buktassunk, mert az rontja a statisztikát”, az iskoláról kialakult képet. De vajon kinek jó ez? Egy biztos: a tanulóknak, a szülőknek, a pedagógusoknak és a társadalomnak nem! Egyébként is, a közgondolkodásban sokkal nagyobb tiszteletnek, megbecsülésnek örvendenek és jóval nagyobb vonzerővel bírnak azon oktatási intézmények, amelyek „szigorúak”, „követelnek”, mert a köznapi képzetekben általában ezen iskolákhoz társulnak a „sokat adnak”, „következetesek” és a „jó tanári kara van” fogalmak és értékítéletek. Még egy-két évvel ezelőtt is előfordult az a visszás helyzet, hogy az igazgató vagy helyettesei rászóltak a tanárokra a konferencián, hogy „túl rosszak a jegyek”, „túl sok a bukás”. Pedig ők legfeljebb néhány órát láttak az adott gyerek (és tanár) munkájából és a tanulókra sem emlékezhettek. A jegyadás a tanár szuverén joga kellene hogy legyen! Hisz’ ő tanít, ő kérdez vissza, ő van hónapokon keresztül együtt a gyerekekkel, ő ismeri igazán a tanulóit! Ha ez megvalósulna, az lenne az igazán nagy lépés a sokat emlegetett pedagógus önállóságában, illetve iskolai demokráciában!!! Éppen a következetes és a gyerek képességeit, tudását, szorgalmát figyelembe vevő tanár az, aki jól végzi munkáját, nem pedig amelyik csak „felsőbb elvárásoknak”, a statisztikai jelentéseknek akar eleget tenni. Az előbbit nemcsak a tanulók, de a szülők is jobban becsülik, és pozitívan, örömmel emlegetik esetleges „szigorú”-ságát. 57
