Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pogány Ö. Gábor: Képzőművészet - vizuális kultúra

datärba sorolt rajzok reprodukcióját, alkalmat adva arra, hogy az első perspektivikusan megszerkesztett kockától lépésről lépésre végig lehessen kísérni az ábrázolni tudás kibontakoztatását a művésztelepi pleinair képekig, a rövidülésben a rajzlapra kiegyensúlyozottan elhelyezett hasáboktól a vihartépte erdőszéle hangulatos megjelenítéséig. Dudás professzor szerint egy átlagos képességű növendék négy-öt év alatt heti húsz munkaórát számolva megtanulhat rajzolni. De hozzáteszi: „A művészi, a költői alkotótevékenység nem tanítható”. A szorgalmasan végrehajtott stúdiumok célja az ábrázolókészség kifejlesztése, ami a képzőművész alapfokú felkészülésének sine qua non-ja. Nem lehet elégszer ismételni azt a szentenciát, hogy bár a megtanulható mesterségbeli tudás még nem művészet, de ezen keresztül vezet az út az alkotásig. Dudás Jenő biztatásul felsorolja a közelmúlt magyar művészettörténetének néhány kiemelkedő alakját, akik nem átallották kitartóan végigjárni a próbára tevő tanulmányok stációit, s akik — Kossuth-díjasok, Munkácsy-díja- sok, érdemes és kiváló művészek, mint Kerényi Jenő, Szentiványi Lajos, Szabó Vladimir, Raszler Károly, Szilvitzky Margit, Vertei József, Juris Ibolya, Böhm Lipót, Zala Tibor, Gacs Gábor, Szinte Gábor stb. — az alapvető stúdiumok végeztével arra mentek, amerre akartak. A jó pedagógiai módszer nem uniformizálja a tanulók intellektusát, hanem éppen hogy kaput nyit korlátlan szellemi érdeklődésüknek.

Nem szabad elfelejteni, hogy az évekig tartó fegyelmezett tanulás a szabadkézi rajz fél évezredes bevált fogásainak begyakorlása mellett helytállásra, következetességre szoktatja a növendékeket. Persze, rendkívül fontos a tapasztalati távlattan megismerése, a tónusváltások plasztikai megfelelőinek, az ön- és vetett árnyékfoltok képszerkesztő szerepének vizsgálata, de legalább annyira jelentős a művészi értékteremtést szavatoló tisztes munkaerkölcs létfeltétellé vállása. Az őszinte emberi megnyilatkozások forrása a felelős vélemény, a készséges megérzés, az erények tisztelete, ezért a kötelességtudás iskolája a szakmai sajátságokon, a látókör kibővülésén, az elvont fogalmak megközelítésén túl a lelki tulajdonságokat is gazdagítja, s a pályakezdőt már elindítja a forma és tartalom összefüggéseinek analizálása irányában.

Kérdezheti a honpolgár, mi köze a művészpalánta gondjainak a népoktatáshoz, a pedagógusoknak szóló állami direktívákhoz? Tudva levő, hogy a valóság megismerése főként látás útján megyen végbe, az elmúlt százegy- néhány esztendőben még rohamosan meg is nőtt a szemen keresztül történő tájékozódás, tapasztalatszerzés, a jelenségek közvetlen és közvetett számbavétele. A fotó, a film, a televízió térhódítása megsokszorozta a vizualitás asszociatív tartományát, amelyek azután a színjátszással, de nem utolsósorban a Gutenberg galaxissal együtt elfoglalják a művészetek körének jó részét. Volt idő, egyesek rögeszméje szerint még ma is tart az a korszak, amikor Karinthy Frigyes persziflázsa a humortalan újítók tolmácsolásában agresszív jelszóvá dermedt: „Minden másképpen van”. A lassú, de hovatovább nem késleltethető kijózanodás visszaadja a hagyományos felismerések érvényét. Ilyen sokat emlegetett művészettörténeti megállapítás szerint a képzőművészeteknek mindig is eligazító befolyásuk volt a vizuális kultúra egészére. Az ősi hiedelmek szinte egyszerre inspirálták a barlangrajzok és a bálványimádó szertartások ösztönös megalkotóit; a képzőművészet és a színjátszás kéz a kézben szoktatta rá az emberiséget a kultúrcikkek fogyasztására. Az állókép és a mozgó-hangzó műfaj különbsége a kifejezés törvényszerűségeit is polarizálta, évezredekre megszabta a vizuális és az akusztikus ágazatok kereteit. Később a határok fellazultak, a színpadra díszlet is került, az oltár

55