Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 5. szám - PEDAGÓGIAI MŰHELY - Pécsi István: Négyszemközt Gazsó Ferenc művelődési miniszerhelyettessel

épülően. Ma sajnos az életrajzok és a tartalomismertetés kóros divatja járja, s csak néhány helyütt beszélhetünk interpretálásról, holott ennek illene polgárjogot nyerni. Sürgető a szemléletváltozás. Annál is inkább, mert ennek lehetősége adott a tantervi utasításokban, amelyek jókora szabadságot biztosítanak a tanároknak. Műértővé okíthatnák a rájuk bízott fiúkat-lányokat, ha mind- annyiukat ez a szándék vezérelné. Dehát hat a régi beidegződés, nehéz megszabadulni a berögzött előítéletektől, és esetenként az adottságokkal is baj van. Épp ezért nem elégedhetünk meg a tények konstatálásával, hanem cselekedni fogunk. Napirenden van a felsőfokú képzés tartalmi reformja, s ennek során az Ön által említett teljes mértékben jogos igények teljesülnek. No, nem máról holnapra, hanem egy hosszabb perióduson belül. S, ha már itt tartunk, akkor utalhatnék a történelemre is, itt is hiánycikk a gondolkodásra, az összefüggések megláttatására, az analizálásra szoktatás, pedig enélkül aligha mehetünk ötről-hatra, enélkül aligha kerülnek ki önálló véleményalkotásra kész fiatalok az alma materekből, holott az lenne a cél, ezért munkálkodunk mindannyian.

Idegen nyelvek — mostohagyermekként

— Negyven év alatt — minek szépíteni a pillanatnyi helyzetet — semmit sem léptünk előbbre az idegen nyelvek oktatásában. Sokan és jogosan kondí- tották meg a vészharangot. Miként reagál erre a minisztérium?

— Semmi ok az örvendezésre. Igaz, eleinte extenzív fejlődés bontakozott ki, azaz egymás után sorjáztak a tanítható nyelvek, de ezt nem követte, illetve ehhez nem társult az egészséges intenzív folyamat. Ma nincs mivel büszkélkednünk, így aztán kollektiven keressük a kiutat. Jelenleg az általános iskolák három százaléka tagozatos, itt számottevő eredmények születnek, hiszen heti 6—8 órában oktatják az elsajátítandó anyagot. Ezt szeretnénk tíz százalékra növelni, ami azt jelenti, hogy mintegy húszezer diák tudna alapfokon egy idegen nyelvet. Erre a fundamentumra, illetve a szülei kiküldése miatt külföldön képzett 2—3000 ifjúra építhetnénk, középszinten, zöld jelzést adva a két tannyelvű gimnáziumoknak. Ilyen pillanatnyilag csak egy van, a Körösi Csorna Sándor nevét viselő, de nem lesz akadálya annak, hogy számuk gyarapodjék. Ekként elképzelhető, hogy egy korosztály húsz százaléka nemcsak anyanyelvén szólal meg. Néhány esztendő múlva — sietni nem lehet, nem szabad — az egyetemi, főiskolai felvételi követelményei közé soroljuk az egy nyelvből tett középfokú vizsgát. Ez komoly siker lenne, hiszen az idén például 39 ezren pályáztak belépőre, ennyien akartak gólyák lenni. Az se csalódik, akit elutasítottak, hiszen speciális tájékozottságát a népgazdaság más területén kamatoztathatja majd. Méghozzá igen előnyösen. Az is távlati terv, hogy diplomát csak az kaphat, aki két ilyen minősítést szerzett.

Hallgatom a miniszterhelyettest, s kizárólag a pontosítás végett vállalkozom valamiféle összefoglalásra, kérve, hogy egészítsen ki, ha tévesen vagy éppen sarkalatosán summázom.

Azt mondom: megnyugtató ez a higgadtság, ez az intézményesített előrelátás. Annál is inkább, mert de sokan tanúsíthatják, hogy mindig ezt hiányoltuk, háborogva a kapkodás, az elnagyoltság, az íróasztal-centrikusság miatt.

Mindezt nem érdemként könyveli el, de megtoldja az egész pedagógustábor számára bizakodást sugalló záróakkorddal.

— Nincs szükség tíz—tizenöt évenkénti teljes felfordulásra, gyökeres változásokra. Az élet azt kívánja meg, hogy folyamatos, ésszerű korrekciókat, ilyen fejlesztéseket, módosításokat hajtsunk végre. Méghozzá úgy, hogy mindig a

31