Hevesi Szemle 13. (1985)

1985 / 1. szám - VÉSŐ - PALETTA - Moldvay Győző: Eroica

Persze, eme elhatároló, újabb elismerést meghozó tárlatig sokszor pokolra kellett szállnia Kohán Györgynek. Sokszor meg kellett rokkannia, sokszor fel kellett támadnia.

Emlékszem 1946-os kiállítására, melyet még a János téren, a legelső vásárhelyi artézi kút szomszédságában rendezett meg a Tornyai Társaság. Micsoda alkotói hevület, micsoda erő sugárzott a rajszegekkel szegényesen falra szerelt nagy vásznakról, csomagolópapírokról, lemezekről! Az emberi sorsot alakító ösztönök micsoda gigantikus kifejeződése lakozott még egy-egy kissé elrajzolt, robbanástól feszülő részműben, valami női testrészben, bachanális duzzadó emlőben is!

De csak fanyalgó kritika. Visszhangtalanság. Részvétlenség.

És semmi vásárlás.

Két nappal tárlatbontás után, ujjai között, foszlányokká szakadtak a papírra festett víziók. Majd fűrésszel esett a hitét megcsúfoló táblaképnek, hogy darabokra vágja mind.

Tíz évvel később, 1956-ban sem kíséri több erkölcsi, anyagi siker a vásárhelyi Petőfi Művelődési Házban megrendezett Kohán-kiállítást, bár mint Dömötör János megállapította a Tiszatájban publikált művészportréjában, 1956 augusztusában, „a felemelkedés első jele, és a közönséggel való kapcsolat megteremtésének lehetősége ez a tárlat!”

És milyen procedura előzte meg a kis szereplést! Ezt a tíz év utáni előme- részkedést!

S mennyi vita, mennyi győzködés!

Az 1946-os kudarc, a sok mellőzés, eredménytelen birkózás a külvilággal nagyon mélyen ivódott Kohán érzékeny idegrendszerébe, s mély, tudatalatti félelemérzést, tartózkodást, gyanakvást szült benne.

— Te, legyek én kelj félj ancsi, akin adódó alkalommal mulat, akibe belerúg, akiben cipőjét törli meg sok sunyi, vagy nehezen értő? — hangoztatta untalan, tavaszi utcák porát felverő sétáinkon.

Till Arankában, a művészhajlamú fényképészben, közös barátunkban azonban kitűnő szövetségesre leltem, s néhány hét múlva Gyurka beadta derekát: megcsinálja a kiállítást!

Hát, ha ezzel el lett volna rendezve minden! A szándékkal, a Vásárhelyen és Gyulán kiállításra váró képanyaggal! Meg a helyi művelődési házzal, amelynek munkatársai, Gallai Ernő, Lázár Eszter, s a kohán-rajongó Farkas László, örömmel fordultak kérő szavunkra, s ha többel nem, munkával, helyiséggel hajlandók voltak elősegíteni a tárlat rendezését!

Az akkor még Vásárhelyen székelő Csongrád megyei Tanács népművelési osztálya azonban vétót jelentett be.

— Kohán nem tagja a Képzőművészek Szövetségének, nem rendezhet kiállítást! Különben sincs szükség az ő kozmopolita, különböző izmusok tején nevelkedett művészkedésére — mondotta fellebbezhetetlen hangsúllyal az egyik korifeus.

Nem nyugodtunk.

Pesthez fordultunk, s az odaszármazott vásárhelyiek: Kamotsay István, Ku- rucz D. István, meg a művésztelepünket, s Kohánt pártoló Redő Ferenc, D. Fehér Zsuzsa révén sikerült elérnünk a tárlat engedélyezését.

— De csak zsűrizett anyagot állíthat ki Kohán! — jött az előbbi helyről az újabb kifogás, és mintha csak valamiféle főbenjáró bűnre készülnénk, kezdtek ránk is ferde szemmel nézni az azóta más munkaterületre evezett tisztviselők.

Mégse retiráltunk, bár tudtuk, sok függ majd a zsűri összetételétől.

Egyik levél a másik után ment a Szövetségbe, zsűriért könyörögvén, kisdi42