Hevesi Szemle 13. (1985)
1985 / 4. szám - NEVELŐ ÖRÖKSÉG - Kelemen Imre: A tiszta forrás üzenete
• Nevelő örökség A tiszta forrás üzenete A zenei világ ebben az évben nagy muzsikusokra emlékezik. 1685-ben. háromszáz évvel ezelőtt született Bach, Händel. Eletútjuknak és művészetüknek összehasonlítása, mint olyanoknak, akik egyidöben s egymáshoz egészen közeli helyeken születtek — kézenfekvőnek és eredményt hozónak tűnik. Anélkül, hogy ez arra irányulna, vajon melyikük volt a nagyobb, azonnal felmerül a kérdés: összehasonlíthatók-e egyáltalán? Hiszen még Bach művészetén belül is alig hisszük, hogy ugyanaz a szerző írta volna a gyermekek tanítására szolgáló könnyű táncdarabokat, mint aki a régvolt mesterek matematikai szellemét idéző figurák művészi építményét tervezte. Valami hasonlóval Hándelnél is találkozunk. Virtuózán csillogó és számos esetlegességet sem kizáró csembaló- és orgonazenéje, nehezen közelíthető oratórium-kórusainak drámái megjelenítő erejéhez. Mégis vannak közös vonások, amelyek bár más módon, de mindkét életmű belső összetartó erejét jelentik. Bach legkönnyebb, ha úgy tetszik legszórakoztatóbb tételeit is rendkívül gondos szerkesztési fegyelem jellemzi, ugyanakkor a legel vontabbnak tűnő kompozícióiban is ott érezzük-sejtjük a népi dallamvilágnak vagy a kor táncritmusainak jelenlétét. A händeli életmű is egységes, de más tulajdonságok alapján. Itt minden világos, áttetsző. Még gyászt, szomorúságot kifejező áriái, kartételei sem nélkülöznek bizonyos oldottságot, nagyvonalúságot. Egyénisége a freskószerű kifejezésmód kereteiben találta meg azt a hangot, amely idővel szerencsésen találkozott hallgatósága igényeivel. Igaz, hogy Händel londoni hallgatóságát szinte egy egész világ választotta el a lipcsei Tamás-templom híveinek gyülekezetétől —, alkotásaik sorsa mindkettőjüknél a nyilvánosság keretei között alakult. Művészi elveiket vállalva, mindketten gyakran kényszerültek erőt, idegeket felőrlő harcra: Händel szeszélyes énekesnőkkel, csalárd impresszáriókkal és hitelezőivel, Bach vaskalapos templomi elöljáróival, tehetségtelen diákokkal és zeneellenes rektorokkal. Mindketten elsajátították mindazt, amit elődeik eredményeiből, s koruk zenéjéből meg kellett tanulniuk. A nagy német orgonamesterek Buxtehude, Pachelbel, s a többiek zenéje volt elindulásuk közös élménye. Ez Bachnál minden tekintetben életreszólónak bizonyult, társánál inkább a mesterségeli tudás biztos alapját teremtette meg. Händel hamarosan szűknek érezte hazáját. Tudásvágytól hajtott nyugtalantermészete, alig több mint húszévesen Itáliába vitte. Az „északról jött vándormuzsikust” szeretettel fogadták, s Rómában, az Árkádia társaság művészeinek körében olyan muzsikusok barátságát és tiszteletét nyerte el, mint Archangelo Corelli, vagy Domenico Scarlatti, aki egy alkalommal, amikor a billentyűs hangszerek kezelésében versengtek egymással -— irigység nélkül kinyilvánította, hogy az orgona játékban a „kedves szász” játéka után legyőzöttnek érzi magát. Mint zeneszerző is nyugodtan dolgozhatott. „Ügy bántak velem — mondja Emlékezéseiben —, mint egy herceggel, akinek minduntalan tudtára hozzák, milyen megtiszteltetés a jelenléte..Sétái alkalmával az antik Róma 87
